Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-23 / 17. szám
4 EVAflGHliHtUSOK URPŰR 1922 Kapí Béla püspök a« életről. l$api Béla dunántúli egyházkerületünk püspöke ápr. 9—11-én a pápai ev. templomban sorozatos előadást tartott, amelyet a pápai közönség felekezeti különbség nélkül mély megilletődéssel és mohó figyelemmel hallgatott végig. Az első estén a modern ember a maga meghason- lott bensőjével tárult fel a hallgatók előtt. Egy sfinksz Thébe kapujában, gyönyörű leányfejjel, rettenetes oroszlántesttel és porban vergődő sárkányban végződő alakjával. Nagy dolgokra képesített lelki erők birtokában vérengző oroszlánok lettünk és lenn csuszunk-mászunk a mocsárban. Mi idézi ezt elő? Az, hogy elhagytuk, mint a tékozló fiú az apai hajlékot, kitéptük magunkat az Isten közösségéből, önállóság után sóvárogva, büszke magabizással lefejtettük magunkról Istennek ölelő apai karját és ezzel megindultunk a bűn lejtőjén. A bűn nem képzelet, hanem rettenetes realitás, amelynek átka nyom egyént, nemzetet, emberiséget, miatta nyomorult a világ minden külső csillogása dacára is, az agyonhajszolt modern embernek nincs egy pillanatnyi nyugalma és békessége. Múltja szemrehányás, jelene szenvedés, jövendője reménytelenség. Öntudatra ébredés megláttatja velünk vigasztalan helyzetünket, azt, hogy bármint próbálgatja is mentegetni »és természetesnek találni a filozofáló ember a bűnt, az a legnagyobb mértékben átok és természetellenes. Az ember nem a fertő számára teremtetett. A második estén a bűnből szabadulás útja tárult fel a hallgatóság előtt. Meg kell ismernünk, hogy van bűn, 8 be kell látnunk, hogy a mi arcunk vonásait is eltorzította az. Nem a büntetéstől való félelemből kell szakítanunk eddigi életünkkel, hiszen a bűn magában hordja a büntetést is, a bűn következményeit semmi hatalom el nem tüntetheti, nem is az egyes bűnök okoznak nyugtalanságot és fájdalmat, hanem az a tudat, hogy bemocskoltuk lelkünket, tönkre tettük életünket, amin soha többé nem változtathatunk. De tovább sem sülyedhetünk, feltámadt életösztönünk visszasír az elhagyott apai hajlék felé és elkeseredett harc tör ki a szokás hatalmával lenyügző bűn és tiszta életre vágyódó lélek között. Ebben a kemény harcban a lelkünk forog kockán, érdemes megvívni. Harceszközeink csak lelkiek lehetnek, ezek: a bűn megismerése és beismerése, a bünbánat és a megtérés. Megtérésünk nem az ártatlanságba visszahelyezkedés (ez immár lehetetlen), hanem összetört szívvel az Atya lábai elé borulás; a fiuság jogát teljesen eljátszottuk, csak a szolgákul visszafogad- tatásért esedezhetünk. Siró könnyeink egybefolynak az Isten bűnbocsátó könnyeivel és ebből támad az az uj élet, amely a harmadik előadásban állt éles vonásokkal a hallgatóság elé. Lelki vergődésben, a szív gyötrelmeiben, khaotikus forrongásban, a gyász és fájdalom, a lemondás világában születik meg az s félni lehet attól az embertől, akinek még soha sem volt lelki válsága, önmaga megsiratása, akinek életútját csupa virágok szegélyezik, de nincs vágyódása a jobb után s nemesebb akarásra. Az uj élet kapujához lelki válságokon át vezet az ut. Ne kerüld, de várd a fájdalmat és szenvedést, mert más leszesz általa, mint nélküle voltál. Ám az uj élet sem a megromlott életnek, sem a bűn előtti ártatlanságnak nem lehet a folytatása, a bűn nyoma, mint márványba vésett betű él a lelken. A tékozló fiúnak nincs az apai otthonban semmije, ő mindenét elpazarolt koldus, minden, amit kap, az apjáé, aki kegyelemben részesíti ; nem a jog, hanem az isteni irgalom alapozza meg az uj életben Istenhez való viszonyunkat. Ebből az uj viszonyból megváltozott világnézet támad; az önző én helyét a központban Isten foglalja el, Isten örök fénye ragyogja be s ez az ő szolgálatára kényszerit. A megtért fiúnak az az öröme, hogy apjáért dolgozhatik, az uj életet élő ember a maga méltóságát abban ismeri fel, hogy Istenért élhet. Boldogságát nem a külső sorsban, a szerencsében keresi, nem is mint az erény jutalmát várja, hanem bírja az Istennel való közösségben és teljesen ura a külső viszonyoknak. Uj erőt kap az Istennel való állandó közösségből az uralkodásra. Az uj élet eszköze nem a fejlett értelem, nem a nemes szív, nem is az erős akarat, hanem a kegye lembe fogadtatás. Ezt szolgálja a Krisztus egyháza, amely nem omberi holt szervezet, hanem az élő Krisztus élő teste, amely életmegujulást jelent annak, aki lélek szerint tapad hozzá. A püspök mindhárom estét imával zárta be, amelyek közül a hazáért elhangzott utolsó ima volt különösen megrenditő. Az előadások után az első nap Hütter Anna, második nap Harsányi József s végül a harmadik napon ifj. Nánik Pál szólót énekeltek, ezzel,is emelve a hallgatók áhitatos hangulatát. (Pápai Hírlap.) IIIIHIIIIlllUlllllllllllllllimilllllllllllllllllllllllllllllllIlllllllllllllllllllMllllllUlllltlIIIII Memento! A „Neues Leben“ f. évi második számában olvassuk a következőket: „Wallrabenstein homokosi lelkész, múlt év december 26-án közölte a ferenc- halmi esperesi hivatallal, hogy őt a magyarországi methodista egyház, mint lelkészt Budapestre hívta, miért is szabadságot kér végleges átköltözködéséig. Mérnyi esperes közölte vele, hogy mint methodista lelkésznek, nincs többé joga arra, hogy evang. gyülekezet lelkészi állását töltse be s december 30-án felkérte Engisch Frigyes Homokoson lakó nyug. lelkészt, hogy a hivatal vezetését annak újból való betöltéséig vegye át.“ Hallottunk már előbb is arról, hogy Wall- rabenstein ott akarja hagyni lelkészi állását, sőt hogy ki akar lépni evang. egyházunkból is, azonban nem hittünk, nem tudtunk hinni ennek a híresztelésnek, hiszen úgy ismertük eddig őt, mint aki szivén hordozva evang. egyházunk megújhodásának szent ügyét s dolgozni és áldozni is tud ezért. Örülnénk, ha igy is állana a dolog s alaptalan kósza hir volna az egész. Azonban az említett lap pontos adatokra, eseményekre hivatkozik s igy kénytelenek vagyunk valónak, megtörténtnek elfogadni azt, amit leközölt.* Mi indította Wallrabensteint erre a lépésre — nem tudjuk. Föntidézett laptársunk tudni véli, hogy az anyagi gondok űzték ki egyházunkból s kény- szeritették őt kilépésre. Másrészt azonban sejteti azt is, hogy kilépésének nemcsak anyagi, de mélyebb okai is vannak: meghasonlott bensőleg azzal az egyházzal, mely nem állott nagyobb lelkesedéssel annak az ügynek, a belmissziónak a szolgálatába, melyet ő is képviselt s mindenek- felett nem honorálta kellő megértéssel az ő munkásságát és szolgálatait. Nem tudjuk, ezek vagy ilyenek lehettek-e az ő benső okai. De mi Wallrabensteint még ez esetben sem tudjuk menteni, hiszen ilyen lépést magyarázgatni lehet, de helyeselni s menteni nem. Mert föltéve, hogy nem talált oly megértésre, méltánylásra, mint aminőt várt, elég oka volt-e már azért otthagyni egy egyházat, egy gyülekezetei, amelynek gondozását elvállalta s amelyért épp ezért Isten és emberek előtt felelősséggel tartozik I ? Az ilyen lépés másnak, mint hűtlenségnek alig nevezhető. Ily lépés megtételére — hűtlenség vádja nélkül — csak egy esetben lett volna joga s oka, * Jelen cikk megírása óta W. már tényleg át is költözött Budapestre s a method isták szolgálatába állott, akik —mint hírlik — Nyíregyházára küldik ki! Szerk.
