Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-16 / 16. szám
2 BVflflGÉLilKÜSOK LiÄPtJA 1922 Húsvéti szokások. Husvét: a keresztyénség legmélyebb értelmű ünnepe, mely alatt a karácsony bensőségével és kedélyességével ellentétben a fenség érzelme uralkodik és mely igy a magunkbaszállás, a komoly elmélkedés ideje. Az őskeresztyén gyülekezetei az a hit teremtette meg, hogy Jézus él, feltámadt, megdicsőült és mindörökké velük van. És a mi siron- tuli reménységünk is ezen megnyílt sir fölött dől el! A husvét mélységes jelentősége tehát könnyen megérteti velünk, hogy a húsvéti ciklus köré is elhelyezkedett a keresztyén és nem keresztyén eredetű népszokások egész sora, melyeket nagyrészt szintén közös fonál tart össze. Ha karácsonykor, a világosságnak a sötétség feletti győzelme áll előtérben, husvétkor az életnek a halál fölötti diadala, illetőleg a tavasz örvendetes bevonulása nyomja rá az egész ünnepkörre a maga bélyegét. Kezdődik a farsanggal vagy karnevállal, mely mindenkép a vigság, a pajkosság, bolondozás ideje. Eredetének legújabb magyarázata az. hogy csiráját a termékenységet előmozdító varázslatban kell keresni. Bizonyítanák azt oly szertartások, mint a „farsangember“, vagyis egy szalmabábu elégetése és vizbedobása, ami a termékennyététel szimbolikus szertartása, bizonyítaná továbbá az ütőfá- vai, konfettivel, papirkigyóval való dobálás, ami mind az u. n. „érintő varázslat“ körébe tartozik. Ehhez az eredeti elemhez járultak különféle forrásokból eredő alkatrészek: álarcos felvonulás, tánc stb. mik más évszakban is előkerülnek. A karnevál neve (ebből: „carne vale“: hús, isten veléd) egyébként már jelzi az utána következő komoly időszakot: a böjtöt, mely méltó előkészület a „nagy hétre“, a megalázkodás és bünbocsánás ideje. Mese a képkeretről. Irta: Porkoláb István. (Elmondja a koraősz vőlegény: Keméndy Imre, csoda-szőke, fehérarcu menyasszonyának sétaközben, egy aranyporos tavaszi délutánon, a Farkasrét rózsaszinbe- borult mandulái alatt.) ■ íróasztalom fölött van egy fehér nyirfa-keret, magam faragtam valamikor, régen. Akik látták, azt mondják, igen szép. Lehet. Öreg, csigákbagöndörödő, hosszuhaju pásztorembertől tanultam el a faragás művészetét s a lelkem egy darabját véstem a keretdiszitő virágokba. Mikor elkészült, képet tettem bele, mely szépségesszép leányt ábrázolt, olyan büszkén iveit, fehér nyakkal, amilyen csak a hattyú- királynőknek van. Halványpirosra lehelt, hamvas arcán örök, szelíd mosoly révedezett, mint azoknak, akik nem is tudnak szívtelenek lenni. Ezzel a távolbatekintő, a csüggedőt biztató arccal nézett reám; ha mellettem volt s igy mosolygott felém a képről. Én meg ő reá. Ha nem láttam és fájt valami, a képre tekintettem s úgy tetszett, gyógyító szavakra nyílt a keskeny, büszke ajak: — Ne fájjon!... — És nem fájt semmi sem. Ha fáradtan, csüggedten ültem íróasztalom mellett, elég volt egyetlen tekintet a képre, hogy ujult erővel, bátran szembenézve a viharokkal, rójjam tovább az Utat. De egyszer üres lett a ráma. A képet visszakérték. Azóta üres a keret, belőle csak a puszta fal mereEgyes napjaihoz mégis fűződtek bizonyos ősrégi szokások. így Laetare-vasárnapra tették sok vidéken a tél és nyár küzdelmét. Virágvasárnapkor pedig a róm. kát. egyház osztogatja az áldásthozó pálmaágakat („barkát“). A husvétot is, mint a Megváltó feltámadását, találó módon fűzték össze az élet uj ébredésével, illetőleg természeféleti szimbólumokkal. Legismertebb a húsvéti bárány és tojás jelképe. Az első a közfelfogás szerint Jézust jelképezi, akinek élőr képe volt az a bárány, amelyet a zsidók Egyptom- ból való kiköltözködésük alkalmával és később annak emlékére, a „páska“-ünnepen ettek. A tojás pedig a belőle kikelő madárral szintén a sírjából feltámadó Krisztust jelenti; ezenfelül a tojás az élet és termékenység hordozója, melynek élvezete termékennyé, erőssé tesz, sőt betegségek, veszélyek ellen is megvéd. Ezért ajáhdékozták meg egymást az emberek — jóval a keresztyénség előtt —tojással, még pedig rendszerint fehér tojással, csak később jött divatba a tojás ki- cifrázása (szintén már a keresztyénség előtt). Erdélyben a „himes“ tojás a népművészet egyik legszebb alkotása. Faluhelyen szokás áldozócsütörtökön egy tojást a háztetőn keresztüldobni, hogy „vörös kakas“ ne szálljon a házra. Oroszországban meg tűzvész alkalmával húsvéti tojást dobnak a lángokba. Könnyű a húsvéti locsolás vagy öntözés megfejtése is, ha a víznek általánosan ismert jótékony, áldásthozó és tisztitó hatására gondolunk. Faluhelyen „vizbevető hétfőnu a fiatalság sokszor vederrel, dézsával önti végig a leányzót, „mert ha meg nem öntik, nem virágzik szépet“. A viz mellett a tűznek is van gyógyító, üdvös hatása. Ezért nemcsak husvét táján, hanem úgyszólván minden dezik reám. És üres a szivem is, melynek dobogása tátongó űrből feltörő zavaros visszhang volt sokáig. Gyakran elnéztem az üres keretet .. s úgy elfogott mindig a szomorúság, mint temelőkapukban, mikor felénk csap a cédrusillat... És meglepett a vágy ilyenkor: elmúlni, nem lenni... Egyszer nagyon meglepett... ellenálhatat- lanul... Emlékszem, lélekgyilkos, novemberi délután volt, ködben ázott az utca s búsak voltak az emberarcok. Ott ültem Íróasztalom előtt, néztem a képrámát... Eszembe jutott minden...: biztató, meleg szó..., forró száj... édes csók... s a nagy, fekete Csalódás... És fájt, nagyon fájt minden... Homályosodó tekintetem az üres keretről az asztalon heverő revolverre tévedt. Egymás mellé került a visszakért fénykép s a csalódott férfisziv felé leselkedő, halált ásító pisztoly... Belenéztem a csövébe. Úgy tetszett beszél hozzám: — Én vagyok a Halál, az édes örök álom, aki minden göröngyöset egyenesre simítok, minden fájó érzést elcsititok... — Csábított, hivott, mint a kifestett arcú nő, aki pezsgőspohárral kezében, int: — Jöjj! Csupa édes méz vagyok! — A revolver folytatta: — Csak a kezedet kell kinyújtani, azután nincs tovább! — Beborult előttem minden — kinyújtottam a kezemet. Tapogattam... Forró, reszkető kézzel megfogtam a kicsi, hideg vasdarabot... Fölemeltem a szivemhez szorítottam... És ekkor — az ajtónyilást, léptek zaját a halálvágytól már nem hallottam — szelíden ölelt át valaki: — az édesapám!... Remegett a karja, a hangja: — Te ember!...
