Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-02 / 14. szám
4 HVAfiGHlilitUSOIt URPŐR 1922 igazi Krisztusi egyházna it egyedüli tekintélynek kell képviselnie Krisztus föle ilyságát s annak trónját és koronáját kell biztosítani, isztusi világossáp állandó fokozása által. Mert Krisztus minden ír a keresztyén lélekkel, akinek magát megjelenti, ez ban nagyon ritka dolog, de a tudomány Krisztusa má, lenkit meg fog győzni. Nem tudjuk mikor lesz ez, d ".Ülni kell reá, nehogy készületlenül és lustálkodva ti. bennünket, illetőleg a keresztyén egyházakat. A mai hitfokozatról el lehe, lani, hogy az egyes szentek által hittel folytatott aszi r élet gyakorlása mellett jött létre, tehát: az emberisv ölesi vezetéséről és neveléséről eddig próféta módsze tt gondoskodva. Egyes nagy hitművészek önmagukat ryőzve találtak hitet s ez azután őket lelkileg maga. nelfe a profán társadalom fölé s igy jöttek létre a vah Tudjuk, hogy a hit kozmológikus _Jetü, Mózes pl. a teremtésről alkotott magának fogalmat s arra építette föl vallási törvényét. Jézus az égitestek múlandóságát vallotta s e nagy múlandósággal szerben kereste az állandót, amit meg is talált Isten igéibe zokat hirdette nagy buzgalommal. Az Evangéliom ♦ elyén föl van említve, hogy Jézus egy emberöltő»- j várta a nagy múlandóság bekövetkezését, tehát a- ölesi kulminációi, amelyek már túl nem szárnyalható jgy múlandósághoz illő megtérést hirdették. Ha teh' lenben valamit tenni akarnánk a hitfejlődés lassú iek meggyorsításáért: akkor Krisztus kozmológiája diene behatóan foglalkoznunk, egyben pedig a 1 A önmegtagadást kellene gyakorolnunk lelki tisztuló jól. Mindezekért pedig csak a megvilágosodást ke>' lentől kérnünk, amely kivezethetne abból a ’ i, amelyben megfeneklettünk százados tunyaságu» A természet abb céljai közül ma már ismeretes egynéhány — ér smeretes, hogy a természet be Van rendezkedve e- ..valósítására — de a természet nagy célját végkér .smerjük. Pedig van ilyen is és az is bizonyos, ’ ermészet ennek megvalósítására is be van rend és csak mi nem tartunk még ott, hogy erről ír ik világosodva. A nagy cél bizonyára a mindé jk létezése testben és lélekben, vagyis: a szel1 iynek örök létezni akarása. Erre a célra való be uése a természetnek pedig nem lehet más, r kényszer, amelynek hatása alatt állanak azok, .lalkoznak prófétai önmegtagadással a hit és a fejlesztésére. Avagy nézzük csak azt a rongyos etest, aki lelki üdvösségéért a legnagyobb önmeg- .idásra képes. Vagy pedig a történelmi vértanuk, akik eggyőződéstikért halált szenvedtek. Vagy itt vannak a mdomány vértanúi, akik pl. a sarkvidék fölfedezéséért legtöbbször a biztos halálba mennek s egyáltalán mindazok, akik a tudomány előbbre viteléért magukat föláldozzák. Ugyebár itt már az Isteni hatalom a saját nagy céljáért működik ? Mert bizonyos az, hogy ily önfeláldozással Isten felé közelednek az erős lelkek és lehet, hogy ezzel van biztosítva a szellemi tökély folytonossága a nagy mindenségben. Ha tekintjük az égitestek sokaságát és ha föltesszük, hogy mindegyiken folyik a küzdelem a tudás nagyobbodásáért (amelyeken lelkes lények tartózkodhatnak), akkor előttünk áll megrögzitett képe a szellemi tökély folytonosságának. A protestáns egyházakba is bevezetendő tehát a misztika és a kontempláció, a krisztusi önmegtagadással egyetemben és megkezdendő a nagy munka, amely azt eredményezi az embernél, hogy az ő hite, illetőleg hitérzete födi a valóságot. Ma már az a felfogás uralkodik, hogy a tudomány vette át mindenben a vezető szerepet és hogy ennek kell emelkednie és a hitnek alászállnia. Ez azonban csak látszat, mert a hit eszköze: az önmegtagadás a tudomány fejlesztésénél is a leghatalmasabb tényezőnek fog bizonyulni pl. a jövő protestáns kolostoraiban. Mert hiszen volt idő, amikor a tudomány a katolikus kolostorokban is virágzott. A művészet is sokkal nagyszerűbb, ha a művész a tivornya és s kéjelgés helyett az önmegtagadásnak hódol. Ennek igazságát elismeri valamennyi artista, úgyszintén a rekord sportoló is. Nem szorul tehát több bizonyítékra, hogy az igazság és a lelki világosság keresőjének mennyit segíthet az önmegtagadás. A lélek mindentudó, de vastagon be van burkolva a testiség által, ennek a buroknak vékonyitása már a tisztánlátást segíti elő, eltávolítása pedig az isteni fokot eredményezi. Nem szabad a jövő reformációnál mindjárt általánosításra gondolni t. i. hogy a keresztyén hívők mind aszkéták legyenek: inkább csak azt kell követelni, hogy az egyházak legfőbb vezetésében tegyenek meg mindent — ami csak megtehető — a lelki világosság folytonos fejlesztéséért. A földi Isten eljövetele és itt tartózkodása nem képtelenség, csak óriási szellemi munkának és önfeláldozásnak a jutalma. A test pedig, amelyet a földi Isten magára ölthet a keresztyén anyaszentegyház, kell hogy legyen. A keresztyének politikai világegysége épitheti fel végül Krisztus testét és biztosíthatja az ő földi királyságát. (Folytatjuk.) Hiiiiiiiimimmiiiiiiiiiiiiimiiiimiiimmiiiiimiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Visszhang a dombóvári evangélikusok kérő szavára. Keresztyének, magyarok! Hozzátok szólunk, akik előtt még szent hithü apátok sirhantja, kedves imára tanító édesanyáitok emléke és nem közömbös ártatlan gyermekeitek jövendője. Hallottátok a protestáns végvár vészharangját kon- dulni azokban a szavakban, melyet a dombóvári gyülekezet vezetői intéztek lapunk hasábjain minden valamirevaló evangélikushoz ? Vajon hányán hallották és szívlelték meg ? Bizonyára kevesen. Pedig sokan vannak, akik két kézzel szórják a pénzt az élet kéjes gyönyöreinek vásárán és módjukban lenne juttatni nemesebb célokra is. Avagy ők nem tudnák, milyen az olyan gyülekezet, ahol nem emelkedik torony, ormán kereszttel az Ég felé és a szószékről nem hirdethetik az Isten Igéjét ? Nem tudnák, mi az: gyülekezet harang nélkül, melynek a szava nem hiv imára reggel és nem figyelmezteti arra minden este, hogy egy nappal ismét kevesebb a földi gyönyör vagy a földi kin? Nem tudnák mi az: iskola nélkül, ahol nem ültethetik el a zsenge gyermekiélekbe az Isten, hazaszeretet és tudomány plántáit ? Nem tudnák ? — Igaz, akinek mindene megvan, nem érzi mi az: nincs, — mégis oly nehéz elhinni, hogy teljesen magja szakadt volna a templomépitő Wittnyédyek, telekesi Törökök szellemének s a hitéért, vallásáért mindenrekész, jómódú falvak•’ evangélikus népe áldozatkészségének. Nehéz elhinni, mert hiszen minden fillér, ami templomra jut, egy-egy kőkemény téglája annak az épületnek, mely hasztalan ostromolt sziklaként védte eddig szent kincseinket. A ,templom: az Isten, hazaszeretet, az erkölcs hajléka. Átéltük a háborút... a kommunizmust... s azóta sok mindent... Láttuk, hogy jutott kicsinyenként az ebek harmincadjára szerencsétlen nemzetünk attól a perctől fogva, amikor kezdtük meg nem becsülni a templomot s a benne őrizett szentháromságot. Most mégsem látjuk, hogy röhög a kárörvendő Bál-isten kincseink romhalmazán! Nem látjuk, hogy templomaink felett még nem vonult el teljesen a vihar — ugylátszik, belevakultunk a tobzódásba. Nem volt elég a számtalan, vaskosabbnál vaskosabb lecke. Nem eszméltünk rá mindmáig, hogy nemcsak az a mienk, amit kéjsóvár testünknek bőségesen juttatunk, hanem az a kevés is, melyet templomaink oltárára kellene tennünk. Mert önmagunknak adunk, ha a templomra adunk. Minden egyes fillérrel saját magunkat és megmaradt erkölcs- rongyainkat mentjük, hogy legalább maradjon gyermekeinknek is — valami. Úgyse sok marad; ha igy folytatjuk, félő, hogy eszelős átokkal emlegetnek majd bennünk az utódok, amiért a legszibaritább váznál is szibaritábbak voltunk. És nem érdemeljük e meg ? De igen. A maihoz hasonló sötét kort a keresztyénsig történelme nem ismer. Az Ur születését megelőző pogány idők voltak csak ilyen csillag-
