Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)
1921-05-08 / 19. szám
— 2 BVAfiGÉmftUSOl^ IiÄPJfl 1921 Ezzel a kisegítő tevékenységgel helyrehozhatjuk, reparálhaíjuk majd azokat a hibákat, hiányokat, melyek a szociális munkának állami és egyesületi intézetében épen a hitnek, mint erőforrásnak kikapcsolása folytán mulhatlanul jelentkeznek; s megtehetjük ezt anélkül, hogy egyházunk szervezetét iényeges átalakításoknak, anyagi erejét nagyobbmérvü kimerülésnek tennők ki. Mint sok egyéb kérdésben, úgy a szociális problémák tekintetében is Luther bölcsessége s erős meggyőződése legyen a vezetőnk. Már pedig ő — bár szerzetes volt — a jótékonyságot nemcsak a vallás szemüvegén bírálta el, hanem annak társadalmi jelentőségét is kellően felismerte s a szegénygondozás terhét nem csupán az egyházra, hanem az egész társadalomra ruházta. A német nemzet keresztyén nemességéhez intézett iratában nyomatékosan utal arra, hogy minden város eltarthatná a maga szegényeit s amidőn azt mondja, hogy a szegényeket ismerő gyámok szükségleteikről a tanácsnak vagy a papnak tegyenek jelentést, hozzáteszi azt, hogy: „egyébként a lehető legjobb módon kellene az ügyet elintézni.“ Tévedés volna azt mondani, hogy ezek a szavak következetlenségre, határozatlanságra mutat nak. AAert épen ellenkezőleg: következetes megnyilatkozása ez annak a Luthernek, aki az államot s a várost mint a szolidaritás keresztyén eszméjét megtestesítő szervezeteket a világi felsőbbséggel egyetemben Isten teremtményeinek vallotta; s határozott kifejezése ez annak az igazságnak, hogy a világ folytonos fejlődése következtében az idők változásait, az élet- és jogviszonyok külömböző- ségeit negligálni nem szabad s nem is lehet. Következetes és határozott szembehelyezkedés ez egyrészt a katolikus felfogással szemben, mely a társadalmi gyámolitás munkáját is a hierarchia kizárólagos hatáskörébe utalta; de ugyanolyan tartózkodás másként a Kálvin szellemében működő népek felfogásával szemben is, melyek előtt az apostoli egyház olyan abszolút értékű példányképe volt a keresztyén társadalom szervezetének, melytől eltérni soha, semmi körülmények között nem szabad. Az élet, jelesül a keresztyén társadalom legutóbbi 400 éves múltja Luthert igazolta. A szociális munka ma már a katholikus egyházban is túllépte a főpapi udvarok falait; s az egyház csupán a hierarchia felügyelete alatt álló, de egyébként egyesületi, szövetségi, szóval társadalmi jellegű szervezetek utján szántja fel a szociális munkamezőket. A református egyház pedig csakis a teljesen kálvinista országokban vagy országrészekben volt képes az apostoli egyház nyomdokain haladni; a vegyes vallásu államokban szervezett gyülekezetei a református lakosság szociális gondozását kézben tartani nem voltak képesek. A szegényeknek, árváknak s özvegyeknek sikeres gyámolitása tehát — kivált hazánk vegyes felekezeti viszonyai között — csak az államnak, a társadalmi és egyházi szervezeteknek vállvetett közös munkája mellett kecsegtet sikerrel. Mindezen tényezőknek összhangzatos, egymást értékelő tevékenysége kellő eredményt fog szülni; s ha az evangélikus szövetségi szervezetek is munkához látnak, akkor a mi szempontunkból is megfelelő lesz a siker s evangélikusok által is lakott városainkban s községeinkben a szociális kérdések is „a lehető legjobb módon“ vagyis a Luther szellemében kialakult német mintára fognak elintéződni. Sch. nniiiiiiiiiiHiniiiiiiiiHiiimiiHiinnnHiiniiiiiiiiiiiiimninniiimiiiimmmiiiHiiiiiiii A prédikátori stilus vagy papos bestéd. Irta: Payr Sándor. (Folytatás és vége.) De nálunk nemcsak az egyes szónok nem számol az idővel és teszi kínos próbára a türelmet, hanem már egyházi ünnepélyeink rendezésében, a programm összeállításában sem gondolják meg, hogy a hallgatók figyelme is véges valami, amelynek ereje hamar meglankad. Egy-egy ünnepély keretében van két-három beszéd is. S mindegyik % szónok annyira neki ereszkedik, annyira ki akar tenni magáért, mintha a többi ott sem volna. Az első csak elmondja valahogy s utána jöhet akár az özönvíz. Az oltár előtti avató beszéd néha oly hosszú, a türelmet máris kimerítő, hogy az Ur irgalmazzon az ünnepi szónoknak, aki utána katedrára lép. Gyámintézeti ünnepélyeinken néha két teljes istentiszteletet kellett egyhuzomban végighallgatni, magyar és német nyelven, az első után nem bocsátották ki a hallgatókat. Milyen hosszú nálunk egy konfirmációi ünnep! Intelligens szülők előre féltik gyermekeiket a meghűléstől vagy eláju- iástól s aggodalmas arccal mennek maguk is velők. A keresztelési beszédről Bornemisza püspökünk már a XVI. században mondta: „Nem a sok szóba, nem a sok pepecselésbe áll a keresztyéni mosogatás.“ (Sörös B. 240.) Ravasz László pedig a temetési beszédekről mondja: „Ha valahol, úgy itt ajánlatos a rövidség és az egyszerű lapidaritás... Tíz percnél tovább nem szabad beszélni; ezt a szabályt jó volna szankcióval látni el, mint a tábori papoknál, akik ha tovább beszélnek, felharsannak a trombiták. Az ilyen trombitaharsogásra 13 emeletes ostobaság Jerikója dőlne le minálunk is.“ Szerinte még a halotti beszédek mellőzését is meg lehet érteni, „ha láttuk már, hogy finom lelkek üvegharangjaira miként üt rá sáros kapával egy ostoba prédikátor a maga érzelmi tornájával és szavattyuságával“. (Homil. 379.) Templomavató ünnepélyeink fárasztó hosz- szusága ellen már boldogult Bognár Endre is kikelt 1884-ben az „Evang. Egyház és iskola“ hasábjain. És valóban, ha építeni s a templomot megkedveltetni akarjuk, elsősorban a lélektani törvényekkel kell számolnunk. Mennyivel nagyobb volna istentiszteletünk vonzó ereje, ha a tulhosszu beszéd helyett több teret engednénk a művészi
