Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)
1921-05-22 / 21. szám
2 EVflflGÉm^ÜSOK ÜÄPJÄ 1921 A „kurzus“. Irta: Dr. Pfeiffer Miklós I. Mindannyiunk előtt sajnosán ismeretes: miként lett úrrá lassankint egész közéletünk, egész társadalmi berendezkedésünk fölött az a minden eszményit tagadó, teljes rombolásra törekvő, s a nihilt, mint célt kitűző szellem, melynek mai rongyosságunkat, elkopottságunkat és lezüllöttségünket köszönhetjük. Ámde a megalázott keresztyén világszellem mégsem volt kiirtható; az a pozitivizmüs, amely a kétezeréves filozófia legbensőbb alkotóeleme, mely az emberiséget mai, emelkedett szelleméletéhez, magas kultúrájához hozzásegítette, elementáris erővel tört felszínre a lelkekben, s fizikai erőt adott a lelkek hüvelyének, hogy kiszabadítsák magukat a negáció torz terrorja alól. így köszöntött be a magyarországi keresztyén renaissance kora. Idestova két esztendő telt el azóta, s bár politikai, gazdasági és társadalmi életünkben vannak olyan jelenségek, melyek örvendetes változásról tanúskodnak: egészben véve a keresztyén gondolat végleges, ujjáalkotó urrálevé- sét hiába keressük! E hiánynak okát én abban látom és keresem, hogy a „megújhodás“, a „renaissance“, illetve (hogy egy tipikus budapesti kifejezéssel éljek) a „kurzus“ nem annyira lényegi, mint formai eredmény csak. Mert mi történt? A formai felelős- ségrevonást elkezdtük és folytatjuk ma is, a jogsértéseket megtoroltuk, a sértetteket jogaikba visszahelyeztük, de a preventio fontossága mintha elhomályosodna a reparatio és restitutio mögött! Nem elég erőteljes az a mód, amely az. elmúlthoz hasonló nagy rombolás újabb előkészítését megakadályozhatná; nem munkáljuk önmagunkban azt a szilárd lelki alapot, melyről soha nem szabadna letérnünk; az egyén és a köz puritán, emelkedett keresztyén világnézetét 1 Ezalatt azonban ismét előlép az örök tagadás, s bár egyelőre csak szerényen tapogatódzik, mintha orientálódnék csupán; mégis biztos kézzel helyezi el, jól bevált módszere szerint mindazokat az aknákat, melyek a látszólag egységes keresztyén társadalmat szerteszórva, a lelkekben épült Istenházát felrobbanthatják. Ami mindig és mindenütt a legnagyobb erő volt: az egyetértés, összetartás, az hiányzik leginkább 1 Alig ocsúdott fel a magyar hívők serege a borzasztó aléltságból, máris ott voltak a testvéregyházak ütközőpontjai közé ékelődve a vigyorgó ellenség feszitővasai, és mi: beugrottunk 1 Hogy nem fajult el a küzdelem még a nyílt harcig, mint azelőtt, azt talán nem is a belső emelkedettség, hanem inkább csak a helyes formaérzék akadályozta meg, s ma még — apró tüszurásoktől eltekintve — az oly szépen elkeresztelt „egységes magyar keresztyén társadalmat“ látszólagos béke lengi át. Panaszoljuk ám fel valóságos és vélt sérelmeinket, igyekezzünk a tisztánlátás segítségével eloszlatni az egység megbontására alkalmas félreértéseket, s igenis ne hagyjunk fát vágni a hátunkon; ámde csak befelé, egymás között. Mert ne feledjük. hogy a negatívumokkal dolgozó gravamen politika meddő szócsatáinak zajában szabadon furhat-vághat a patkányok serege fundamentumunkban! Befelé lehetnek kisebb-nagyobb ellentétek közöttünk, ámde ezeket kivinni a fórumra akkor, midőn a közös ellenség ellen nagyobb szükségünk van az egységre, mint valaha; legalább is rossz taktika; ezt a luxust a még igen sok ellenséggel szembenálló „kurzus“ nem engedheti meg magának. II. Formainak mondottam a „kurzus“ eredményeit, mert hiszen lényegbe vágó változások ugyan hol mutatkoznak ? Avagy teljesiti az uj irányzat híveinek (tegyük hozzá: igen hangos híveinek) nagy többsége az evangélium parancsait ? jobban szeretik ma egymást az emberek, mint két év előtt? kevesebb a durva materiális érdek- hajhászás? tisztább a közélet? becsületesebb a társadalom? erősbbödött az élő hit az emberekben?? Mind olyan kérdések, melyekre szégyenkezve bár, de nem-mel kell felelnünk. Igenis! nem látjuk a krisztusi szeretetet, nem az apostoli önfeláldozást, nem az evangéliumi tisztaságot! S nem látjuk ezt épen azok részéről, akik pedig a társadalmi élet irányításában, a lelkek formálásában csökönyösen előkelő helyet követelnek maguknak; s mit várjunk akkor a gyengébb erkölcsi alapon álló, könnyebben megszédülő, kevesebb kritikai érzékkel megáldott tucatpolgártól? pedig ez a nagyobb tömeg, s ez adná a lökés lendítő erejét! Beszélünk a lelki élet fejlesztésének szükségességéről, beszélünk az evangéliumi eszméknek az életben való fokozott érvényrejuttatásáról, ámde vájjon többet érdeklődnek-e ma az emberek a templom, mint a színház iránt, többet áldoznak-e ma az egyházért, mint két év előtt? Meglehet. Ámde, hogy a színházak statisztikája jobb, mint a templomoké, s hogy ephemer örömökre, szórakozásokra több pénz megy el, mint az egyház céljaira: az biztos. De hogyan kívánhatjuk ez esetben az egyháztól, hogy éppen ő, az evangéliumi eszmék hivatott letéteményese, megfelelhessen rendeltetésének, mikor sem anyagilag, sem erkölcsileg nem kapja meg — sajnos — keresztyén híveinek elég nagy tömegétől a keresztyén mivoltukat fennen hirdetésével arányban álló támogatást! Itt ütközik ki leginkább, hogy sok esetben mennyire csak formai változás hát az a bizonyos „kurzus“. Sass János tollából megjelent az „Evang. Lapja“ 17. számában egy cikk, mely az éles kritikus lámpájával világit rá hibáink kiáltóbbjaira. A cikk, bölcs életszemléletre jellemző módon, az emberben keresi az okot, s rá is mutat arra; a hitetlenség, s az erkölcsi alapról való letérés,
