Evangélikusok lapja, 1920 (6. évfolyam, 31-34. szám)

1920-12-19 / 33. szám

2

BVAflGélilKUSOK liÄPJÄ

1920

kizárólagos élvezetét parancsoló jelvényt látunk a keresztben. Nekünk nem „élniakarás“ kell; mert mi meg vagyunk arról győződve, hogy élethez csak az Istenben élő embernek van joga s az életben maradás nem a mi akarásunkon múlik. Mi mélyebb fundamentumot keresünk. Mi nem a kommunizmus gazságainak puszta átérzésén alapuló s az önszeretetnek és fajszeretetnek kötőanyagával kővé tömöritett, de mégis csak az elkeseredésnek és gyűlöletnek kavicsaiból álló mesterséges betonréteggel, hanem az Istenben való hitnek krisztusi kősziklájával akarjuk a kér. kurzus palotáját megalapozni. Ez a munka pedig elsősorban nagyobb hitet, több türelmet, körültekintőbb bölcsességet követel, mint amit a mai, jelszavakban tobzódó s az evangéliumi kenyér helyett „keresztény éttermeket“ teremtő kurzus felmutat.

A mostani keresztény kurzus megtagadja a liberalizmus minden értékét s előszeretettel beszél „buta“ liberalizmusról. Ámde maga a székesfehérvári püspök is hangsúlyozta egyik nemzetgyűlési felszólalásában azt, hogy a 48-as és 67-es idők nagy magyarjainak liberalizmusa természetes és szükségszerű folyománya volt annak az erős konzervatív irányzatnak, amely a magyarságnak haladására bénitólag hatott. Bármily helyes legyen is tehát az a megállapítás, hogy a liberalizmus, nem számolva épen a keresztény magyar társadalom faji és vallási erőkészletének elégtelen voltával, ugyancsak a kellő előrelátásnak hiánya következtében akaratlanul is megkönnyítette a destrukció térfoglalását, nem szabad felednünk azt, hogy a liberalizmus nemcsak ok, hanem okozat, és pedig szükséges okozat is volt. Hogy pedig a liberalizmusnak vallási téren való megnyilvánulására ma is nagy szükség van, az kétségtelen. Mert a katho- licizmus, mint a kereszténység konzervatív ága, miként azt a múltban tette, úgy most is minden alkalmat felhasznál arra, hogy a keresztény ember szabadságának elvével szembehelyezkedjék.

Ennek az elvnek teljes érvényesülése megkövetelné a hazai keresztényeknek az egyéni meggyőződés szerint való felekezeti elhelyezkedését. A kereszténység ereje s a mindennapi életben való visszatükröződése, a keresztény erkölcsnek a köz- és magánélet terén való előretörése határozottan csak növekednék és gyorsittatnék azáltal, ha az emberek nem megszokásból, nem érdekből, nem közönyösségből, hanem egyesegyedül meggyőződésből volnának katholikusok vagy protestánsok.

A meggyőzésnek, a hitvitáknak, az egyenlő fegyverekkel való szellemi harcnak tehát megvan a maga létjogosultsága s egyáltalán nem osztjuk azt a felfogást, mely szerint mindegy az, hogy ki milyen hitet vall, csak becsületes ember legyen. Sem az egyénre sem a közre, a magát kereszténynek valló és mélyebb, erősebb, cselekvőképes kereszténységre törekvő nemzetre nézve nem lehet közömbös az, hogy vájjon az egyes polgárok tudatosan, meggyőződésből csatlakoznak-e az egyik vagy másik felekezethez, vagy pedig csak egy

„ közkereszténység“-nek létjogosultságát ismerik el. Aki katholikus, az tegye meg mindazt, amit a saját egyháza a katholikus vallási élet megnyilatkozása gyanánt híveitől megkövetel. Ha pedig az sokalja vagy kifogásolja, úgy meggyőződésének következményeit vonja le bátran s ha megbarátkozik a protestantizmus szellemével, térjen át. Ugyanez áll a protestánsra, ki kevesli a „bibliás keresztyénséget“ s változatosabb, színesebb vallásosság után áhítozik. Mert az igazi keresztény kurzus hathatós erőkifejtése szempontjából nem az a tény bir fontossággal, hogy ki milyen hitet követ, hanem az, hogy mindenki a maga egyéniségének megfelelő felekezet keretében egy szívvel lélekkel átérzett vallásos meggyőződés talaján szolgálja a keresztény nemzeti eszmét, s olyan életet éljen, mely élet a keresztlevél vizsgálata nélkül is felismerhetővé tegye az illető vallási meggyőződését.

A katholikus egyház azonban a keresztény ember szabadságának eme teljes mértékű érvényesülését s a hitélet mélyítésének előbbre való voltát nem ismeri el; s mig egyfelől a „protestáns atyafiakkal“ való „együttműködést“ hangoztatja, addig másfelől most is mint mindig, numerikus hódításokra törekszik. Törekvésében pedig minden eszköz jó, amely a célhoz vezet. Az ő szemében tehát a keresztény kurzus is csak eszköz a katho- lizálásra. Mint ellenfél dogmatikájára támaszkodva előszeretettel viaskodik olyan fegyverekkel, melyekhez hasonló eszközeink nekünk nincsenek, nem is lehetnek. Szövetségesünknek mondja magát, de vitézi bajvivás helyett harcra készülődik.

Mindez pedig nem annyira azért fáj nekünk, mintha a névleges protestánsoknak megfogyatkozását az egyházainkhoz ragaszkodó hívek hitéletének mélyítését célzó evangéliumi kurzus propagálásával ellensúlyozni nem tudnók s mintha az evangélikus keresztyénség renaissanceának biztos bekövetkezésében nem bizakodnánk, hanem azért támadnak bennünk fájó érzések, mert a katholizáló kurzus épen azért mert ereje az „Egyház“ híveinek számbeli növelésében merül ki, sok olyan energiát emészt fel, mely a szintén hatalmas tömeget képviselő névleges katholikusok hitéletének mélyítése s öntudatos meggyőződéssé érlelése terén a magyar nemzetnek kereszténynyé tétele érdekében gazdaságosabban érvényesülne.

Ha tehát a kér. kurzusnak katholikus őrállói nem mérséklik a katholizálásnak azt a lendületét, mely az ő jól felfogott érdekeik szempontjából sem kívánatos, de sőt a nemzeti kereszténység erőkifejtését s a külföldi protestáns államok jóindulatához fűződő érdekeket tekintve, egyenesen káros, akkor a jelenlegi kurzus a hazai protestantizmust valóban külön utakra fogja kényszeríteni.

Úgy látom, hogy már is ki kell szemelnünk azt a külön utat, melyen majd legalább és egyelőre ismét „getrennt marschieren“ leszünk kénytelenek, mert tapasztalt történészek, filozófusok és theológusok megfigyelése szerint a katholiciz-