Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 1. szám - Büki János: Rosta Andris mikulása
21 a tudományos, a szakirányú kutatómunka és elért eredmények irányvonalába s a már közös erővel kitaposott, járható útra? Ha erre keres feleletet a szerkesztő, nem tölti el az a megnyugvás és ünnepi érzés, az a hit és bizalom, ami olyan jóleső gyümölcse lenne tízesztendős szerkesztői munkájának. De azért csüggednie nem szabad. Nem adhatja fel a versenyt sem! Mennél nehezebbek az idők, annál inkább világítania, fényiemé s irányítania kell a lapnak azok számára, akik még nem találtak rá a közös törekvések, a már kitaposott szakismereteket jelentő eszmék útjára. Ez a feladat is jövendőt szolgáló útmutatás, s indulva ezen a vonalon, ismét csak Isten nevével kelünk útra s várjuk az ő segítsége mellett a munkatársak, az olvasók, a rokonlelkek, a barátok s mindazok bátorító kézszorítását, akiknek az EVANGÉLIKUS NÉPISKOLA jövője s annak építő munkája a szívükön fekszik. Ez a kézszorítás legyen a szerkesztő ünnepi útravalója s legyen a lap munkáján továbbra is az Isten áldása. Somogyi Béla. Rosta Andris mikulása. Miklós napja volt. Hetekig remegő szívvel várták már gyermekeim. Most örömtől ragyogó szemmel számolnak be róla. Legtöbben nem hiába tették ki tükörfényesré kefélt cipőjüket az ablakba. Kinek diót, kinek cukrot rakott bele a jó Mikulás-bácsi. Akinek többet hozott, azt egész nap megkülönböztetett tisztelettel vették körül. Elmeséltették maguknak tízszer is, hogyan s mikor tette ki cipőjét az ablakba. Mind szerette volna ellesni a nagy titkot. Csak egy gyerek ült csendben a helyén. Mélyen hallgatott. A kis Rosta Andris, osztályom szegénye. Máskor is csöndesszavú gyerek, de ma még hangját sem hallottam. Szegény, sápadt, pöttyösarcú, kis legényke. Orra piros, ajka kék. Mindig fázik szegény. Télen, nyáron ugyanabban az agyonfoltozott, kopott, vékony ruhában jár. A legnagyobb hidegben sincs nagykabátja. Ilyenkor fejét mélyen a válla közé húzza, kezét lyukas zsebébe dugja s dudorászva jön iskolába. Néha édesanyja egy-egy forró krumplit rak zsebébe, amit boldogan szorongat az úton. Még a lyukas tarisznyája is vígabban leng egyik oldalról a másikra. Facipője szinte vígan kopog a keményre-fagyott úton: kipp, kopp, kipp, kopp. Messziről megismerem, mikor hoz Andris forró krumplit. Ilyenkor én is vele együtt örülök, mert egész nap használható, figyelmes. Máskor nem igen engedi a gyomra. Fátyolos szürke szeme engem néz, de a lelke ott jár valahol a hideg kályha körül s emelgeti az üres fazekakról a födőket. Legtöbbször hiába. Jól tudja ezt az egész osztály, szívesen osztják meg vele tízóraijukat. Ma különösen szótlan volt Andris. Megkérdezem: Neked ho- zott-e valamit a Mikulás, Andris? „Idén elfelejtett hozzánk jönni, tanító úr — mondta elcsukló hangon — de jövőre bizonyosan jön. Édesanyám mondta. De azért nem sírtam, tanító úr!“
