Evangélikus Népiskola, 1944

1944 / 5. szám - Benedek Vince: Gárdonyi Géza vándorlása

126

íaval, cserjével, szőlővel ültette körül, kerítéssel is ellátta; idők jártával kis paradicsommá varázsolta. A háztelekhez később a város is ajándékozott egy területet. Az egykor lakatlanból virágzóvá nőtt „Szer”, a városi hatóság intézkedésére Gárdonyi Géza-utca nevet k-apott.

Győrött — mint említém — közeli viszonyban élvén az akkor még csak szárnyait'próbálgató íróval, ösztönös vágy ébredt bennem, hogy ott lehessek tanúja és szemlélője életmódjának, ahol már a dicsőség sugaraiban fürdőtt. Erre az alkalmat 1907 aug. hó 17-én, az egri orsz. ünnepség nyújtott. A jelzett időben történt Dobó István szobrának leleplezése, amelyen én is részt vettem. Tulajdonképpen nem is a leleplezési aktuson való részvétel, hanem Gárdonvi meglátogatása volt a főcélom. Egy kis pihenőtartás után,' legott felkerestem vágyaim Mekkáját: a Gárdonyi tuszkulánumot. Gárdonyi a legszivélyesebben fogadott, ezekkel a szavakkal nyújtván kezet: „Ni, ez a kedves győri kamerád most is olyan, mint amilyen húsz évvel ezelőtt volt.” Szívélyes beszélgetés közt hamar eltelt a látogatásra szánt idő. Már alkonyodott, nrkcr távozni készültem. Távozás előtt, a gazda kalauzolása mellett, végigjártam a tuszku- lánum szobáit. Szemügyre vettem azt a „tetőablakos” múzsatermet, amelyről oly sokat írtak annak idején a hazai lapok. Intimebb miliőt el sem tudok képzelni, mint eme szobákat, berendezésükkel és a bennük felhalmozott műremekekkel. Ezek a művészi kincsek, mái akkor készen állottak arra, hogy valamikor múzeummá tevődjenek össze. Ügy tudom, hogy a nagy Író fiai, a berendezést érintetlenül hagyva, tényleg, mint múzeumot mutatják meg a kúriában megforduló idegeneknek. Ezen látogatásom alkalmából egy drága emléket is őrzök a nagy írótól. „A láthatatlan ember” című, nagy értékű történeti művének egy díszkötéses példányával ajándékozott meg, dedikációval ellátva. Ma is ereklyeként őrzöm és mutogatom ismerőseimnek.*

Egerben visszavonultan élt. Mindjárt nem zárkózott el a világtól. A Pesti Hírlap szerkesztőségébe és a könyvei kiadójához föl- fölrándul a fővárosba; ilyenkor fölkereste barátait és a Pósa-asztal- társaságot, amely jó napot csinált a testvér viszontlátásának örömére. De Gárdonyit is meglepik remeteségében barátai. Ilyenkor az egri „bikavér” szürcsölgetése mellett, kedélyes órákat töltöttek együtt.

Időnkint utazik külföldön. Lassacskán elmarad a barátok közül egy-egy. Jön a világháború is. Megnehezül az élet s Gárdonyit teljesen a magányosságba hajtja. A magyar irodalom e „láthatatlan embere” olyan visszavonult, magábazárkózott egyéniség lett egész életében, aki meghittebb, benső baráti viszonyban nagyon kevés emberrel állott. E kevesek között is azt hiszem Szabolcska Mihály marosfelfalui, később temesvári reform, lelkész volt az egyetlen, akivel 30 éven át állandó levelezésben és szakadatlan érintkezésben maradt. A két költőt nemes, tiszta barátság fűzte egymáshoz. Harminc éves barátságuk alatt személy szerint ritkán találkoztak, annál többet írásban. A két kebelbarát egymással váltott leveleit Szabolcska László, a költő-pao fia, apja halála után szintén temesvári ref. lelkész, „Gárdonyi Géza élete és költészete” címén kiadott