Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 4. szám - Egyesületi élet - hivatalos rész
112 nagyta nejét, két asszonyleányát unokáival együtt. Árván maradt, mert elvesztette gondozóját lővén kertje, virágos otthona. Elárvult az a nyugalmas, kedves hajlék, amit a gondos kertész rajongó szeretetével oly példás rendben tartott. Igazi pedagógus lélekkel mutatott példát arra, milyen igaz örömök forrása a természet örök szépsége. A gömöri hegyek tájékáról hozta magával a természet megbecsülését. Onnan, ahol bölcsője ringott, nyerte jellemének sok értékes vonását és lelkiismeretes pedagógiai munkássága mellett ezek a tulajdonságok tették egyéniségét a tanári kar és az ifjúság előtt egyaránt rokonszenvessé. így vált jó tanerővé, jó baráttá. Gyermekkora, a tanítói pályára való felkészülése, állami tanítói és igazgatói működése a boldog békeidők esztendeire esik és a háború eJőtti Magyarország gondtalanabb, derűsebb világának tükröződését mutatta. Ilyen magatartás volt sajátja egyéniségének, társadalmi érintkezésének is. Jellemét az ott kialakuló vonások érlelték határozottá, természetessé, egyenessé, mindezek mellett is megnyerővé. Ezért voltak olyan sokan barátai, tisztelői. Kedélye, közvetlensége együtt haladt szigorú következetességével, kötelességtudásával a munkában. Amit elgondolt, egyenes vonalban vitte keresztül, amint fellépése is katonás, fegyelmezett volt. Temetése március 14-én nagy részvét mellett történt. A város pedagógus társadalmának részvéte, jóbarátainak, tisztelőinek seregével együttérző gyásza övezte a sötét ravatalt, ahol testvérintézetek képviselői mellett ott láttuk az egyetemi tanárság több képviselőjét is. A ravatalnál Hanzmann Károly lelkész hirdette a vigasztalás igéit. Odaállította az elhúnyt egyéni és emberi értékeit Isten iránt érzett engedelmessége és hű gyermeki ragaszkodása értékei közé, kiemelve mély vallásosságát. „Igen Atyám — legyen úgy, mint te akarod!“ — volt szenvedése napjaiban is keresztyéni türelemmel hangoztatott óhajtása. A tanítóképző és a gimnázium ifjúságának kettős sorfala között tette meg az elhúnyt utolsó útját a sírig, ahol Ziermann Lajos kormányfőtanácsos, esperes megható imája után az egyházi énekkar, majd a tanítóképző ifjúsági karának gyászdala közt Rozsondai Károly méltatta az elköltözött áldott életmunkáját. Végül a gyászfátyolos intézeti zászló búcsutisztelgése zárta be Matheidesz István földi pályáját. S. Rozsondai Károly igazgató a következő beszéddel búcsúzott: „Lezárt koporsó és nyitott sír. Gyászoló gyülekezet. S itt körülöttünk a sírhantok alatt kedves halottaink hosszú sorának serege porlad. Nem olyan percek ezek, amikor az elszállt lelket a gyarló emberi látás mérlegére helyezni merészelnénk! Matheidesz István testvérünkön is beteljesedett a minden test útjára kiszabott megfellebbezhetetlen felsőbb rendelés. Mi ennek az elfogadásában fájó alázattal és hivő keresztyén bizakodással hajtunk fejet. Az embernek földi testben való megjelenése, elmúlása és földöntúli léte olyan titok, amelyet jótékonyan takar el örökre az Isten keze. A Teremtő és Formáló Ür szólít elő minden embert külön-
