Evangélikus Népiskola, 1943

1943 / 10. szám - A soproni Alma Mater mohikánjai

érdemelt nyugdíjba vonult Mészáros Gyula, Szende Ernő, Makatura János, Knábel Vilmos és Kováts József. Titkári jelentésemnek végére értem. Az adatszolgáltatás héza­gos, mert néhány egyházmegyei egyesület felkérésünk ellenére sem küldte be idejére, vagy egyáltalán nem, a jelentését. Nem megrovás­képpen mondom, nem ismerem okát hallgatásuknak, de a magam igazolására tartozom ezt megírni. 233 A soproni Alma Mater mohikánjai. Mottó: „Szép ifjúság, jer vissza egy szóra”. Valami különleges tendencia nem vezeti toliamat, mikor ezt a néhány szerény sort lapunk hasábjaira vetítem. Csupán vissza óhaj­tom vezetni a lap olvasóit a régmúlt időbe s kartársi érzéssel rá akarok világítani arra a néhány elaggott pedagógusra, boldog ifjú­ságunk osztályos társaira, akik ezelőtt hét évtizeddel a soproni Alma Materből keltek szárnyra, hogy szent eszmékért, szent célokért, nemes ideálokért munkálkodjanak. Azt hiszem, megbocsátható, ami­kor ezekről a ma visszavonultan élő, elaggott pedagógusokról meg­emlékezem, hiszen ma már ők a múlt emberei s ki tudja, hogy ma-holnap nem egy csendes sírhant hirdeti-e, hogy ők is voltak, éltek, dolgoztak. Az élet küszöbén állottak akkor, amikor elhagyták az intézet falait s fiatalos tűzzel, telve lelkesedéssel, neki indultak az életnek. Az a tátyol, amit akkor szövögettek, rózsaszínűre festette előt­tük az életet, a jövőt s az ábrándok világát vélték megvalósítva látni lelki szemeik előtt. S íme, ma: megroskadt testtel, barázdás homlokkal, kopasz fejjel morzsolgatják egyhangú napjaikat. Az ifjú tűz elhamvadt, a lelkesedés lelohadt, az álmok és ábrándok világa eloszlott s rideg valósággá változott. Succedunt noyi, migrate veteres coloni, — így volt ez eddig is s így lesz ezután is. Jönnek a fiatalok, távoznak a régiek. Azok közül, akik ezelőtt majd hetven évvel távoztak oklevéllel kezükben a soproni Alma Materből, már alig lézeng egy-kettő e földi tereken. Ezek a mohikánok tudomásom szerint: Szűcs Mihály, Benedek Vince, Horeczky Béla, M. Nagy Bálint, Ludván János, Egyed Dávid, kik mint aggmadarak a költöző seregből, elmaradtak társaiktól. Több életben levő kartársról nincs tudomásom. Bizony, lepergett fölöttük az idő. A költővel mondhatják: ,.Lepereg az óra, Elillan az élet, Alighogy indultam, Már a révbe érek. Régi kötelékek Engednek lazultan, El-elmaradoznak, Akikkel indultam. Rokonok, barátok A szívemhez forrva Kidőltek az évek folyamán sorra. S ha szemem sugára A jövőbe téved, Saját sírhan­tomnak Árnyéka kísértget.“ Nem a megöregedés, nem a sír közelsége fáj nekik; hisz erre is meg kell érni az életben. Nem megöregedni rossz — mondotta egy bölcs halandó — de egyedül maradni, ez az, ami nekik fáj­dalmas. ,,Ha reményeid megcsaltak; ha ifjúságod barátaiból végre nem maradt egyéb, mint sírdombok és szomorú tapasztalatok; ha éltél — mert ki számíthatná fel létünk keserveit, — akkor el ne feledd

Next

/
Oldalképek
Tartalom