Evangélikus Népiskola, 1941

1941 / 10. szám - Megjegyzések

260

mostohábban kezelt gyermekek vagyunk és sok mellőzés ér bennünket. Akárhogy fontolgatjuk a dolgot, arra a végső megállapításra kell jutnunk, hogy szervezetlenségünkben van a hiba. Mindegyik nevelői csoport külön-külön keresi boldogulásának útjait. Külön a tanítók, külön a közép, a polgári, a gazdasági, a kereskedelmi, a képzős stb. iskolai tanárok, az egyetemi professzorok. És az erőmegoszlás miatt külön-külön csak részeredményeket tudunk elérni. Sőt érthetetlen módon egymás között sincs meg az egység, mert akadnak még emberek, akik esküsznek a társadalmi élet válaszfalaira, s még mindig nem ébredtek arra, hogy a tudás és műveltség nincs foglalkozáshoz kötve s hogy minden becsületesen dolgozó egyén érdemes a becsülésre és barátságra, hogy egymás nélkül nem élhetünk, mert mindegyikünkre egyformán szükség van és mindenki a maga helyén egyformán fontos munkát végez, valamint, hogy ma a tömegek szervezett érvényesülésének korát éljük, amikor is csak egyesült erővel valósíthatjuk meg céljainkat.

Istennek hála azonban a társadalom legkiválóbbjai is érzik, hogy a magyar nemzetnevelő rend külön elbánást érdemel. A neveléssel foglalkozó különböző csoportok közös elnevezését is a nevelőtársadalom nagy barátjának, a lelkes magyarnak: Máté Török Gyula ny. testőrezredes, írónak köszönhetjük, aki még 1938-ban síkraszállt érdekünkben és hangoztatta, hogy a nemzetnevelés munkásait meg kell fizetni és az erre fordított pénzt nem szabad sajnálni, mert eredményekben bőségesen térül vissza a nemzet lelki és testi erejében. Sajnos, kérdéseink jórészt még mindig megoldatlanok. A tanítóság tagjai azon panaszkodnak, hogy nem élhetnek egészen hivatásuknak, kénytelenek mellékfoglalkozásokkal tölteni idejüket, hogy családjuknak a legszükségesebbet megszerezhessék. A polgári iskolai tanárok még mindig nem tudnak bejutni a VI. fizetési osztályba. A középiskolai tanárok a nehéz kezdés és általában súlyos anyagi helyzetük miatt emelnek szót. Az egyetemről pedig csak a tudományos pályára készülő utánpótlás hihetetlen nehéz életéről teszünk említést. De számos ilyen megoldatlan kérdés van, ami fáj a pedagógusoknak.

Büszkék vagyunk, hogy egy kitűnő egyetemi tanár már 1936-ban rámutatott a nemzetnevelő társadalom egyetlen járható útjára, a magyar nevelőrend egységére. A debreceni egyetem nagynevű professzora: dr. Hankiss János, már akkor megírta munkájában, hogy sem a nemzetnevelés szempontjából, sem a közös érdek- védelem szempontjából nem helyes a nevelői társadalom széttagoltsága. Világosan hirdette: „Sem a tanítók tömegei, sem az egyetemi tanárok elitje nem fogja kivívni megbecsültetését magának a kultúrának, ha nem vállvetve és nem együtt dolgoznak. Minden rendű nevelőnek együtt kell megbecsültetniök az egész és egységes tanítói rendet. És ezt csak úgy érhetjük el, ha előbb mi nevelők megtaláljuk egymást és azután együtt foglalunk állást a világban.” E célból tartotta szükségesnek a nemzetnevelői kamara felállítását, mely a nevelői társadalom érdekvédelmé kívül a nemzetnevelés egységességének kiépítését, a társadalom lelkében való tudatosítását is szolgálta volna. A szép eszme, — bár vannak biztató jelek — a mai