Evangélikus Népiskola, 1941
1941 / 5. szám - Megjegyzések
118 színes koronájukkal vigaszt és megnyugvást adnak a látogatóknak. Ültessünk tehát fákat is a sírokra, mint a régiek. Láttam egy-egy régi sírt, ahol a kő már rég ledőlt, de épen jelzi a gyászoló kegyeletet egy szál karcsú fenyő. Falusi temetőink nem álmodozhatnak drága, márvány síremlékekről és ciprusokról, mint a híres olasz temetők — de fenyőink, jegenyéink és rózsáink vannak. — Aztán más, kegyeletet és szemsértőt is lát a vizsgáló szem falusi temetőinkben: az ütött-kopott, összedűlőfélben levő, halottaskamrának nevezett fabódét, amely elhagyatottságával cseppet sem mutat az illető község lakóinak sem kegyeletére, sem a közegészségügy iránt való érzékére. Látva ezt a félig összedűlt épületfélét, felvetettem magamban azt a kérdést, hogy járványos betegségek idején, de még máskor is, hova teszik halottaikat temetésig az illető községek, különösen nyári melegben? Mindezek olyan látványok, amelyek mélyen sértik azokat, akiknek a lelkét még nem szomorította meg halottaink megszentelt nyugvóhelyének ilyen sivár képe. S azt a helyet, ahol mindezeket a visszásságokat együtt látja az érző lelkű ember, nálunk így hívják: temető. Több helyen olvastam már, hogy a temető leginkább megmutatja, hogy milyen lelkületű emberek laknak az illető községben. Milyen jó benyomást gyakorol az élőre, az akár kőfallal, akár eleven kerítéssel ellátott és gondozott temető. Ilyenbe, ha belépünk, önkéntelenül áhítat ébred lelkűnkben s kalaplevételre emeljük kezünket. Az egyház tanítása szerint, a temető nem a halálnak, hanem az öröklétnek a háza. Mint ilyent, már évezredekkel előbb, a római törvény is szent helynek jelölt meg. Hát mi, úgynevezett kultúrnép lennénk olyan emberek, amilyeneknek a temető mutat bennünket ?!... Ha a temetőt mi is az örök pihenőre rendelt, megszentelt területnek tekintjük —- mint ahogy annak kell tekintenünk —, akkor kegyeletes érzéssel kell azt ápolnunk és jókarban tartanunk, hogy kultúrnívónkat ne szégyenítse meg az idegenek előtt! Milyen más gondot fordítanak más nemzetek temetőikre! Idézzem-e az olaszokat, akik második Istenházának tekintik a temetőt. Ezekben az olasz temetőkben még a halálnak is derűsebb az arca. Ezek már fekvésükkel és elrendezésükkel is igyekeznek az élők gondolatait a halál borzalmasságától elvonni. Nálunk a nemtörődés ezen a téren is a kultúrérzék hiányát mutatja. A mi viszonyaink között, szinte megretten az érzékenyebb lelkületű ember arra a gondolatra, hogy holta után milyen feledtetés lesz osztályrésze az élők közönyösségéből. Azért tolakszik elénk a halál borzalmassága, ha elhagyatott, rendezetlen temetőben járunk. Ha a községek vezetői a gondozására is kiterjesztenék figyelmüket, akkor bizonnyal nem nyújtanának olyan sivár, lehangoló képet falusi temetőink. De hiányzik bennük is a kegyelet érzése. A kegyelet érzésének felkeltése érdekében különösen az iskola tehet sokat az erkölcsi nevelés keretében. Meg kell rögzíteni növendékeink lelkében, hogy az élőknek kötelességük van a holtak iránt, ez pedig: emlékük tiszteletben tartása; tisztelettartásuk pedig kell, hogy nyugvóhelyük ápolásában is megnyilvánuljon. Ne feledjük egy pillanatra sem bevésni növendékeink leikébe, hogy a temető szent hely, amely kell, hogy állandóan kegyelete tárgya legyen az élőknek!