Evangélikus Népiskola, 1940
1940 / 2. szám - Grieszhaber Endre Henrik:
58 A magyar tisztviselő a nemzeti egység szolgálatában. Irta : Grieszhaber Endre Henrik. Magyar nemzetünk egyik régi rákfenéje az egyetlenség, a széthúzás. Állandóan hangoztatjuk ugyan azt a bizonyos egységet, mely nélkül nem lehet jobb magyar jövendő, de valljuk meg őszintén, hogy ettől az egységtől még óriási távolság választ el bennünket. Az egyik oldalon széditő magasság, a másik oldalon tátongó mélység és lépten nyomon merev korlátok, melyek mind válaszfalak és lehetetlenné teszik a nagy célok eléréséhez feltétlenül szükséges nemzeti egységet. Különféle anyagi előnyök, foglalkozás, rang, nyelv, vallás és a jó Isten tudná mind elszámlálni, mind arról tanúskodnak, hogy nem tudunk felemelkedni arra a bizonyos magaslatra, ahol ezek eltörpülnek a nagy nemzeti célok szolgálatában. Valamikor szemben állott egymással főnemesség, nemesség, jobbágyság. Évszázadok vérzivataros küzdelme és sok értékes lángelmének a heroikus küzdelme kellett ahhoz, hogy megérlelődjék 1848 és egy bizonyos mélységig leomoljanak az addigi válaszfalak. A szentistváni rendek azonban, más köntösben ugyan, de csak fellelhetők ma is a nemzeti életben. Sajnos, nem tudtunk mindent levetni, mert a régi rendeken belül újabb kisebb-nagyobb rendek és így újabb válaszfalak keletkeznek, miáltal a nemzet önmagát tagolja, skatulyázza és szinte keressük azt a bizonyos válaszfalat, amellyel önmagunkat magyar testvérünktől élesen elhatárolhatjuk, elkülöníthetjük. Istenem, milyen szomorú látvány, amikor a magyar tisztviselői kar, a magyar nemzetnek a legértékesebb rétege sem tud egymásra találni, nem tud összeforrni, holott minden érdeke közös és létfeltételei is egy akolba szorítják. Sőt éppen mi tisztviselők vagyunk talán a legjobban elaprózva fizetés, végzettség, rang stb. ^szerint. Mindennapi jelenség, hogy az, aki néhány osztállyal többet végzett, vagy a fizetési osztályok húrjain egy félhanggal magasabban pengeti a lantját, avagy egy lépcsőfokkal magasabbra jutott a ranglétrán, az már csak félvállról kezeli társát, ha egyáltalában szóba áll vele. Aki pedig valamilyen vonatkozásban hatóság, felettes, vagy éppen hivatali főnök lett, az még önmagára sem igen ismer, nemhogy volt munkatársa, robotos, egykenyé- ren tengődött régi pajtására. Arról pedig most ne is essék szó, hogy mi tanítók meg e nagy társadalmi osztályban egy külön kis közösséget képezünk és ismét annyi kisebb családra ősziünk, ahányan vagyunk jelleg, felekezet, fenntartó hatóság stb. szerint. Hogy lehetne tehát nemzeti egység, amikor a legértékesebb osztályban sincsen az meg és hiányzik az a mágneses erő, mely magához vonzaná a nemzet egész egyetemét. Röviden a következőkben válaszolhatunk erre a kérdésre: Meg kell szüntetni azo-
