Evangélikus Népiskola, 1940
1940 / 5. szám - Buna István: A tanya hősei
133 nagy családnak apja lenni, szintén egy jó koponyát igényel. — Uraim és embertársaim! Ugye elhiszik nekem, hogy így szétforgá- csolódik az erő? így mindenütt a megkövetelt teljest adni lehetetlen. Most a sok munkához adjunk hozzá néhány szomorú jelenséget. Előttem van a családjával hosszú kilométereken gyalogoló tanító. Nagy hideg, vagy nagy meleg van, sár, vagy járhatatlan homok — mennek, mert kell. A hátuk mögött feltűnik egy szekér. Előre örülnek, hogy legalább a gyermekek nem mennek majd gyalog. A kocsis azonban gúnyos mosollyal elhajt mellettük. Mosolyogva, mert gyermeke szerepelt a III. mulasztási kimutatáson. Pedig, de várták az apróságok, s milyen szemrehányóan néznek apjukra, mert nem értik, miért nem ülhettek fel ők. Elszáll egy fáradt, szomorú sóhaj, s nem történt semmi. Látom hősünket, amikor hivatalosan a városba rendelik. Soha senki nem kérdezi: „Te ember, hogy jöttél be ebben a borzalmas időben?” Egészség, ruha, cipő — mind tönkre mehet. Minden hivatalosan kirendelt tisztviselőnek rendelkezésére áll a fogat, vagy díja, csak a tanyai tanítónak nem. Említettem a lakást. Lakás, mert lakni kell benne, vagy benne kell lakni, mindegy — de csak ezért lakás. Tanítói lakásnak — ami szintén emeli a tanító tekintélyét — nem nevezhető sok helyen. Többet ismerek olyant, hogy hasonló lakásért 60 napot dolgoznak napszámos embertársaink egy évi lakbér címén. Itt dolgozik a tanyai tanító a közért, kultúráért, lemondva a 60 napos értéket kiegészítő lakbérről. Mozgási szabadság, társaság, önművelés. Hol vannak ezek? A sok iskolai és iskolánkívüli munka teljesen lekötik. Megtörtént, hogy mint a családban lévő egyetlen erő, gyógyszerért ment a városba, amit egyik elöljárója súlyosan kifogásolt. Nem kívánjuk neki. Társadalmi érintkezés? Mikor? Estéről-estére íróasztalnál kell üljön. Színház, mozi, vagy más szórakozás rég a múlté, pedig csak megpihent, üde, felfrissült agyvelővel lehet mosolyogva tanítani. Önművelés? Szintén mikor és miből? Pedig ez nemcsak elsőrendű gondja, de kötelessége is. Látom a tanyai tanítót feleségével sírni, beteg gyermekük bölcsője felett. Meghal, mindjárt meghal a gyermek. Orvos nincs, fogat sincs, csak kényszerből. Látom, mikor új életet várnak. Mi lesz? Látom, mikor valami elfogyott, hóvihar van, egy lelket nem látni, senki nem megy a városba — napokig kell várni, ha nem hetekig, amíg a konyha szükséges dolgait pótolhatja. Gyermekei kikerülnek az elemiből. Taníttatni kell. Rokon nincs, a magas intézeti díjakat fizetni nem képes csekély jövedelméből. Nem folytatom tovább. Remegő kezem leteszi a tollat. Csak a lelkem ír tovább, s kiált feléd társadalom. Figyelj hát fel, több tiszteletet a tanyai tanítóknak. Befejezésül pedig kérek mindenkit, akitől a tanyai tanítók [jobbsorsa függ, fogja meg azt a tollat, amelyik legközelebb van szívéhez.
