Evangélikus Népiskola, 1939

1939 / 9. szám - Ponicsán Gyula: Olasz-magyar gazdaifjúsági csereintézmény

332

megnyernem. A kibékülés után örömmel szopogatták a cukorkát és bátran odaálltak a fényképezőgépem lencséje elé. Olyan jóba lettem velük, hogy még autogrammot is kaphattam volna tőlük, ha az írásolvasás nemes tudományában már részesültek volna. Másnap, amikor megint találkoztam a legkisebb és legfeketébb olasz barátaimmal, megint készek voltak — előzetes fizetés terhe mellett — egy kis fényképezésre. Hófehérnek nem mondható kis kezecskéiket már messziről nyújtogatták felém. Hiába, a gyermekek mindenütt egyformák, akármilyen színűek is legyenek.

Egyszer alkalmam volt látni a balillák gyakorlatait is. A gyakorlat kb. 3 óráig tartott. A legkisebb korcsoport (8 évesek) morse- szabadgyakorlatokat végzett. Szép látványt nyújtott a sok apró zászlócska hirtelen fellendülése. Mozdulataik határozottak és gyorsak voltak. A gyakorlatot vezető katonatiszt (százados) bár többször megismételtette velük a gyakorlatot, a „Duce“ kis katonái jókedvűen csinálták addig a gyakorlatot, míg a gyakorlatvezető a végrehajtással meg nem elégedett. Ezek után a 9—12 éves „katonák“ léptek a porondra. Felszerelésük : derékszíj, tölténytáska, szurony és puska. Nagyon szépen festett a kis hadsereg, amikor egyszerre lépve felvonultak a térre, hogy a tanult puskafogásokat bemutassák. Ezeknek a gyermekeknek katonás munkáját, fegyelmezett magaviseletét — mint pedagógus — tudom értékelni, s tudom becsülni oktatóikat és ezt a dolgozni akaró ifjúságot. A csapat minden egyes tagja a fascista Olaszországnak önérzetes tagja, aki gyermekéveit nem könnyű játékkal, hanem a gyermek lelkivilágának igen megfelelő „katonás- dival“ tölti el.

A gyakorlat végeztével hangos nótaszóval, a fáradság legkisebb jele nélkül vonultak el a kis katonák.

Jún. 26-án a városban sétálgatva váratlan öröm ért. A szűk,, nagyforgalmú utcában lassan közeledő autósort pillantottam meg. A nagy kiabálásra felfigyelve — melyet a közeledő autósor váltott ki — legnagyobb meglepetésemre Mussolinit láttam meg az első* autóban, aki a tömeg üdvözlését mosolyogva fogadta. Mint később megtudtam a helybeli kaszárnyát látogatta meg — váratlanul. Sokszor szokott ilyen kirándulásokat csinálni a Fekete Vezér, hogy személyesen győződjön meg a katonák munkájáról, fegyelmezettségéről és a laktanyák tisztaságáról.

Hogy mennyire szereti az olasz nép a vezérét, bizonyítja az, hogy a házaik falára nagy betűkkel írják fel a Duce egy-egy aranymondását. Érzi, tudja itt mindenki, hogy mit köszönhet a vezérének, s meg nem állítható erővel dolgo?ik és megy előre azon az úton, melyet Mussolini mutat s melyen ő halad elől mindenkinek jó példát mutatva.

Jelszavuk: hinni, engedelmeskedni és dolgozni.

Ezeket a megfigyeléseimet a következő alkalommal szeretném kiegészíteni a helyi földmívelésügyi rendszer ismertetésével.