Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 8. szám - Dr. Garai József: Egy evangéliumi nevelési rendszer
283 Egy evangéliumi nevelési rendszer. Irta : dr. Garai József soproni evangélikus tanítóképző-int. tanár. (Folytatás.) A személyiség fogalmának megértéséhez szükséges, hogy az egyéniség fogalmából induljunk ki. Az egyéniség és személyiség között különbséget nem igen szoktunk tenni. Megállapítja összehasonlító nyelvi és nyelvtörténeti alapon azt, hogy az indogermán nyelvek is synonim szavakként használják e két szót. Nyelvész- kedő hajlama nagyon jól kitűnik e vizsgálódások közben. »Az egymagában való lét, a végső immár el nem választható, tehát valóban elemi lét nyer kifejezést az individuum szavában.«57 A magyarban az egyéniség »e sajátos életnek alanyát és forrását az »Én«-ben, tehát a lelki lényben mutatja be éspedig mint osztatlan egyben«.58 Ezért állapítja meg azután azt, hogy az egyéniségre vonatkozó szavak mind formális jelentőségűek és azt jelentik, hogy az egyéniség »egy sajátos lelki életnek minden mástól megkülönböztethető alanya és forrása«..59 A »személyiség szava már nem tisztán formailag jelzi az oszthatatlan egy élő, sajátos lényt.«60 Az indogermán modern nyelvek legtöbbje a latin persona szóval fejezi ki a személyiség fogalmát. A persona nem kész állapot, nem a természet által adott valami, mert ez az individuum. »Hogy az individuum — porsonává váljék, ahhoz szükséges, hogy az az individuum, mint egyéniség — belső rezgésbe jusson, hogy e rezgés ne szoruljon a belső világra, hanem mint a bensőség megnyilatkozása hangban is törjön ki, átalakítsa ezt az egyént, úgy hogy arca az életszerepét, feliemét tükrözze.«61 A magyar személy szó etymológiája arra a megállapításra viszi Schnellert, hogy a »személy oly egyént jelent, kinek szeme, arca, egész lénye lelki életét jellemzően állapotilag visszatükrözi«.62 Ha pedig az egyéniséget a személyiséggel egybevetjük, akkor azt mondhatjuk, hogy »Míg az egyéniség formai jelentőségű, a létnek immár szét nem választható végső elemére, végső sajátos élettényezőjére, forrására megyen vissza, anélkül, hogy annak tartalmáról szólana: addig a persona, lice, személy — ily külön, önmagában sajátos létező »Én«-t feltételez, s ettől megkívánja azt, hogy benső meghatottság alatt álljon, mégpedig annyira, hogy ez a ható ténykedés, ez a történés az arcban, a szemben állapoti, állandó kifejezést is nyerjen.«63 A szellemi élet egyéni voltát sem a senzualizmus, sem az idealizmus, sem a materializmus nem tudhatja megmagyarázni, mert a végső okok megmagyarázásánál mindegyik megakad. Az egyes egy határozott valami, de nem áll önmagában, hanem egy szerves egésznek a része is egyúttal. Ha az egyes fejlettebb, akkor jobban látható a kölcsönhatás közte és a közösség között. E kölcsönhatás alapján minden egyesnek meghatározott helye van az egészben, és így semmi mással össze nem cserélhető, össze nem téveszthető. így az egyes »magábanálló egy-énné válik, aki feladatában az ő én-iségét tételezi: s így igazán egyénnek bizonyul be. Az egyén tehát végre is Isten teremtő, a mindenséget létében ,és fejlődésében fenntartó ténykedésének eredménye s mint ilyen
