Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 7. szám - Műhelyünkből
254 Kell-e mondanom, hogy számomra az édesapának ez az elbeszélése volt az idei vizsga legszebb, legillatosabb rózsacsokra? * Sajnos, tövis is akadt a vizsgái virágok között. Az iskolai évvége felé megkértük a szülőket arra, hogy — tudományos feldolgozás céljából — gyűjtsék a gyermekek kérdéseit s feljegyzéseiket juttassák el hozzánk. Az egyik tanítványom édesanyja, aki a feljegyzésekkel adós maradt, a vizsga befejeztével így mentegette magát: „Ne haragudjon, kedves tanító úr, hogy levelére nem válaszoltam. Az én fiam ugyanis olyanokat szokott kérdezni, hogy szinte megáll az ember esze. Szörnyen érdeklik őt a vallás kérdései. Ezekre pedig én nem tudok felelni”. Itt egy kissé halkabbra fogta a szót — s így folytatta: „Én ugyanis nem vagyok hívő”. Megdöbbentett ez a váratlan önleleplezés. Megrémített a gondolat is: hátha meghallotta a gyermek is ezeket a pogány szavakat! Csak ennyit tudtam mondani: Kimondhatatlanul sajnálom Méltó- ságos Asszonyom . . . ! Néhány pillanat múlva azonban újabb meglepetés várt rám. A méltóságos asszony — ugyanis — elképesztő közvetlenséggel így búcsúzott tőlem: „Áldja meg az én jó Istenem a kedves tanító urat, sok-sok fáradozásáért, mind a két kezével!” Szédülő fejjel támolyogtam a tanterembe, miközben újra végigszántottak telkemen a szavak: „Nem vagyok hívő. . . Áldja meg az Isten . . Szemem a virágokra tévedt s egyszerre, minden rózsa tövisét a szívemben éreztem. Kezembe vettem az értem imádkozott gyermek csokrát s felfohászkodtam: Köszönöm én Istenem, a virágokat, melyekkel teleszórtad tanítói pályámat! Aztán kezembe vettem a méltóságos asszony küldötte rózsákat s így sóhajtottam: Köszönöm én Istenem a sebző töviseket is! / Hozzászólás „Az eredményesebb vallás- oktatás feltételei“ c. cikkhez. Irta: Perényi Rezső ny. igazgató-tanító. Sehogysem tudok napirendre térni folyóiratunk f. évi 5. számában Buti Sándor vásárosfalui tanítótestvérem tollából megjelent cikk fölött. Hát már annyira visszavetett volna bennünket az idő rohanó kereke, hogy ennek következtében a népiskolai vallástanításra „untauglich“-ok vagyunk?! Oly megindító gondolattal kezdte tanítótestvérem : „Az evangélikus tanító mindig szent lelkesedéssel végezte a vallásoktatást“. S azután letér erről a gondolatösvényről s egy mellékvágányra tér s azt vitatja, hogy a tanítónak nincs elegendő theológiai képzettsége a vallásoktatáshoz. Hát ez csakugyan „söté- tenlátó felfogás!“ A népiskolai vallásoktatáshoz elsősorban ihlet, lelki készség, meleg szívvel átitatott kedély, jézusi szellem szükséges; állítom, hogy itt minimális theológiai ismeretre van szükség.
