Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 1. szám - Kuszák István: Magyar bánatok legvertebb siratója
10 A dala nem volt ama csalogányé. Se másé nem volt az, csak a magáé, S tetszett, nem tetszett, vágta egyre hűen, Szabálytalanul és gyönyörűen. (Szávay Gy.) Igenis gyönyörűen! — harsogta aztán újra meg újra az ifjúság a maga nem hivatalos véleményét, mindaddig, míg csak a nagy per el nem dőlt. És a nagy per eldőlt. Ady Endre már hivatalosan is bevonult a halhatatlanságba, bár még ma is akadnak olyanok, akik az ő hányatott, bűnnel terhes élete miatt elfordulnak költészetétől is. Ezek azok, akik figyelmen kívül hagyják, hogy Ady nemcsak költőzseni, hanem ember is volt és benne is élt, sőt a zseni mértékéhez képest nagy ellenmondásokkal és végletekkel élt az emberi ösztönök tusakodása. Mások meg nem az egész költészete, hanem egyes kirívó versek, vagy versrészletek alapján ítélik meg őt. Mert kétségtelen, vannak Adynak olyan tragikus szomorúságé, jajgató, félelmes, elrettentő versei is, melyekben semmi kívántain öröm nincs, melyekben a mámor is keserű s amelyek nem vonzanak, hanem szánalomra indítanak, vagy elrettentenek. Ámde, »a zseni sorsa mindig tragikus, — mondja Ravasz László —, mert emberi leikével kell együtt tartania olyan ellentétes erőket, melyek a mindennapi életben együtt nem működhetnek s harmóniába nem juthatnak«. Ady maga is gyakran panaszolta azt a beteg, végzetes szenvedélyét, amelyben vergődött. Nehéz Ady Endrét, a költőzsenit, még ma is egészen tisztán látni. Egyet azonban már most bizonyosan tudunk. Azt, hogy mint minden zseni, ő is nagy ajándékokat rejtegetett a lelkében, melyekkel nemzetét gazdagította. Egyszer majd eljön az idő, amikor ő is egészen a múltból fog szólani. Akkor világossá lesz szerepe, küldetése és teljes valójában megmutatkozik az ajándék, mellyel szerencsétlen, árva nemzetét: a »hőkölés népét« gazdagította. Akkor majd nyilvánvalóvá lesz, hogy azért kellett neki egy halálosan szomorú korban a Halál énekesének lenni, hogy a nagy Ttsmeretlen ne a végső megsemmisülés legyen nemzete számára s hogy azért kellett a »mámorgályák utasának« lennie, hogy fekete bűnök nyomán feltörő mardosó bűntudata igazi, nagy vallásos költővé avassa. Halálának huszadik évfordulóján álljunk meg lélekben mi, — az »Élet alágyűrtje«-i, magyar tanítók is a hantok felett, melyek porait takarják. Sirassuk el mégegyszer szörnyű emberi tragédiáját s állítsuk azt sötét mementóként a reánk bízott ifjúság, — sőt a magunk szívén is gyakran dörömbölő, bűnös szenvedélyekkel szembe. Azután vegyük kezünkbe, szorítsuk szívünkhöz, mint drága örökséget az ő költeményeit. Ne keressük többé azokban a Halál és Csók Heroldjának, sem a Vér és Arany bálványa előtt áldozó Ős Kajánnak az alakját, hanem lássuk meg bennük a »beteg szívvel istenes ember«-nek istenszerelemmel megtölt lelkét és hallgassuk megrendülve, áhítatos lélekkel a »magyar bánatok legvertebb siratójának« messzehangzó, prófétai szavait!
