Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 7. szám - Rozsondai Károly: Nemzetnevelési feladataink
249 mészetszerűen vezették el a kétkedés, éles kritika lelki állapotába. Ma az életkor v. társadalmi helyzet egymagában nem tekintély, sőt sok esetben az ezekkel összefüggő méltánytalanságok lázítanak. Azonban minden jel azt bizonyítja, hogy az ifjúság önként tiszteli azt, akit erre méltónak érez és ítél. Ösztönösen várja a követésre érdemes embereket, mert annyira mégsem elbizakodott és vak, hogy egészen a maga lábán akarjon járni. Arról azonban le kell mondanunk, hogy az ifjúság mindenkit követésre érdemesnek tartson, aki őt vezetni iparkodik. A mai nemzetnevelésnek épp ezért fokozott körültekintéssel kell megválogatnia a nevelőket. Ezt célozza a készülő akadémiai tanítóképzés is 1 Azt hiszem, hogy az ifjúság leikével sokkal könnyebben találkozunk, ha nem toljuk magunkat állandóan, mint eszményi követésre méltó példát elibük. Valahogy kevesebb mesterkedés, több lélek, több közvetlenség kell a nevelésbe. A nevelés azonban nemcsak iskolakérdés. A mindennapi iskolákon kívül ott van a leventeintézmény, iskolánkívüli népművelés, egyházi élet, közigazgatás, a kulturális és művészeti intézményeink, irodalmunk, a sajtó, a közélet. Külön is meg kell említeni a nemzeti hadsereget, mint nevelőintézményét az egész nemzetnek. A hadseregnek lélekalakító, nemzetfejlesztő hivatását, ma már az arra leginkább illetékesek is munkálják. Itt a szabadegyetemen hangzott el december 6-án a következő kijelentés: A tiszt legyen a nemzet- nevelés áldozatos munkása. Nagy örömmel kell üdvözölnünk az ilyen állásfoglalásokat, amelyek talán majd elvezetnek oda, hogy hova-tovább felismerjük a nemzet nagy nevelői közösségét. Ki kell alakulnia az egyetemes nevelői felfogásnak és felelősségnek. Minden felnőtt érezze, hogy élete hatás, példa s tettei vagy építenek vagy rombolnak. Egy álláshalmozó árt az egész vezetőrétegnek. Egy sikkasztó árt az egész nemzetnek. Aki másra rossz hatással van, az a nemzetnek kártevője. Mindenki nevelő. Ezért nem szabadna az iskola és a szülők, az iskola és a társadalom között súrlódásoknak lennie. Minden foglalkozásnak meg van a nemzetnevelő jelentősége és sajátos etikája is. Ezzel mindenkinek tisztában kellene lennie. „Tudjuk milyen romboló hatása van egy-egy hatalmaskodó hivatalnok gorombaságának, egy-egy orvos lelkiismeretlenségének, ügyvédek kapzsiságának, kereskedők csalásának, tanárok léhaságának, a megvesztegethetőségnek s ezeken keresztül sok ember és egyes társadalmi osztályok kölcsönös viszonyának. A személyektől igen-igen sok függ. Talán nem lehet minden kérdést személyek elmozdításával jobb irányba terelni, politikai, gazdasági kérdéseket elintézni, de ezek még kevésbbé oldhatók meg akkor, ha az emberek arravalóságával nem törődünk. Az emberi érzésében, az igazában megbántott ember nemcsak az egyének, rosszaságát vagy ostobaságát nézi, hanem könnyen látja benne a „rendszer“, az „urak“ lelketlenségét. Ha egy magyar nem magyarral bánik rosszul, abból az egész magyarságra hárul gyűlölet.“ (Imre I.) Ezekre mind tudnék a saját tapasztalatomból nevek felemlítésével sajnálatos példákat felhozni. Nagyon érdekesek lennének. Szomorú, hogy különben műveltnek tartott emberek
