Evangélikus Népiskola, 1938
1938 / 6. szám - Kelényi Ferenc: Ceruzavonások
216 elgondolás szerint, ideális célok felé. Csalódott. Kigúnyolták, kinevették, meglopták... Kis szünet. Aztán megint előre, töretlen hittel, az előbbinél is acélosabb akarással. Újabb csalódások . . . Hálátlanság, irigység és a segítség megvonása. Tovább előre ! Szennyes és undorító betegségek közepette csonttá aszott gyermekroncsok közt ápolónak lenni. Nélkülözni, hogy mások jóllakhassanak. Nem aludni, hogy mások álma felett őrködhessék ... És rengeteg idő odaáldo- zása . . . Már itt az öregség hátgörnyesztő komorsága . . . Siker ? — alig valami. Akadtak és ma is akadnak pedagógusok, akik adott körülményeik közepette, talán sokkal kevesebb áldozat, akaraterő és munkakészség latbavetésével is szép eredményt éhek és érnek el munkakörükben. De viszont voltak és vannak, akik hajszálnyival kevesebb kötelességtudattal már csak kontárai hivatásuknak. Pestalozzi igazi pedagógus volt. A lelkülete tette azzá. Töretlen akaratereje. A nevelés sikerében bízó nagy optimizmusa. Szinte emberfeletti munkabírása ... És még valami! A szeretet, mely egész lényét eltöltötte. Egyik könyvben ezt olvashatjuk róla: A leikéből kiáramló szeretet fejlesztette, növelte tovább tanítványai életét. — Pestalozzi pedagógiájának a szeretet volt a legfőbb alappillére. Az a szeretet, amely a nagy pedagógus lényéből a tanítványok felé áradt és az, amelyet ez a nagy, átfogó, élettámasztó szeretet szült : a tanítványok viszontszeretete. A szeretet, amely önzetlenségre késztette. Ez adott erőt a kudarcok, csalódások elviselésére. Bizakodást ott, hol mások lemondó kézlegyintése csüggedést prédikált... És ez lopott bele egy kis örömet is életébe. Azóta már sokat fordult az élet kereke. Pestalozzi sírkövén az idő keze lassan elhomályosítja a betűket. . . De nem enyésznek el egészen, mert tovább élnek a szívünk falán. Nagyon gyakran emlegetett igazság, hogy az emberek egyénen- kint is meg együttesen is akkor voltak képesek igazán nagyot alkotni, mikor ki tudták kapcsolni életükből az önzést. Ha élt pedagógus, akinek az élete ezt bizonyítja, úgy Pestalozzit kell első helyen megemlítenünk. Ennyit Pestalozziról. Nézzünk körül most a mai tanítóság világában. Örömmel érezhetjük, hogy nem kell pirulnunk. Már az elemi iskola padjaiban a naiv gyermek ösztönös sejtése nemcsak az emberi eszményt, hanem a tanítói ideált is észrevétette velem jó tanítómban. Ez a tudat aztán mindig jobban erősbödött bennem, mikor a tanítói pályára való előkészület folytán bizonyos pedagógiai látókörre tettem szert. És azóta is valami nagy megnyugvással és büszkeséggel tapasztalhattam mind gyakrabban, hogy nem hiányoznak a tanítók táborából sem azok, akiket az önzetlenség, a munkájukban megnyilvánuló szeretet és ezt az egész nagy nemzetnevelő munkát átfogó hivatásszeretet a tanítói hivatás ideáljaivá avat. A múltba néztünk. Meg kellett látnunk a jelen értékeit is. És most már csak egy következhetik : a magunkbanézés, az önvizsgálat.. . Adjon erről számot mindenki önmagának. Nincsen mégegy olyan munkakör, ahol az önművelésnek és önnevelésnek oly tág tere nyílna, mint a tanítói pályán. Ha ezt
