Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 6. szám - Graf Samu: Iskolafelügyelet – iskolavizsgálat – minősítés
212 Ezek a jegyzőkönyvek (jelentések) megállapításaikkal tulajdonképpen már minősítik a tanítót. De nem egy jegyzőkönyv, hanem az évek hosszú során át felvett jegyzőkönyvek alapján lehet csak megrajzolni a tanító tudását, képességeit, módszerét, szóval a tanító egyéniségét és munkájának eredményét. Ha így születik meg a „kiváló“, „jó“ vagy más jelző, az ellen nincs kifogásom. De még ebben az esetben sincs szükség arra, hogy — ha már „minősíteni“ kell — ezek a jelentések a közgyűléseken felolvastassanak és jegyzőkönyvbe vétessenek. Legfőbb ideje, hogy az iskolavizsgálásnak és minősítésnek eddigi rendjét, mely sok helyen se az egyházhoz, se a tanítósághoz nem volt méltó, eltemessük. Véget kell vetni annak a tévhitnek is, hogy a nevelés és tanítás kérdéséhez mindenki hozzászólhat és hogy ezen a téren mindenki ellenőrizhet és irányíthat. Továbbá, hogy a tanítóságot, mint holmi holt inventáriumot évente aprólékos és sokszor bántó szempontok alapján három-, négy-, vagy ötfelé skatulyázzák. Ennek a kérdésnek a helyes megoldását roppant fontosnak tartom, nemcsak a tanító reputációja, hanem evang. tanügyünk fejlődése szempontjából is. Mi idősebb tanítók még visszaemlékezünk azokra az időkre, mikor a tanítóegyesületek élén tanító nem lehetett. És mikor a tanítóság ezt a jogot kivívta magának, sokan azt hitték, hogy ezzel a felekezeti tanítóság vezetése kicsúszik az egyház kezéből és a tanítóság mindinkább el fog távolodni az egyháztól. Éppen az ellenkezője következett be. Azóta az evangélikus tanítóság sokkal szorosabb nexusban él egyházával és önként, minden külső kényszer nélkül állítja személyét az egyház szolgálatába. Úgy lesz ez az iskolafelügyelettel is. Minél közelebb áll ez a tanítósághoz, minél szakszerűbb és közvetlenebb lesz, annál inkább meg fog felelni céljának és javára lesz iskolának, egyháznak és tanítónak egyaránt. * * * Éppen mikor pontot tettem cikkem után, jelent meg a Hivatalos Közlönyben a m. kir. vkm. úrnak 38.700/1936. V. 1. számú rendeleté, a tanárok és tanítók egységes minősítése tárgyában. Kétszer is átolvastam, de nem érzek szükséget arra nézve, hogy a fentebb közölt felfogásomat bármely vonatkozásban is megváltoztassam. Ez alkalommal a rendeletnek csak két pontjára akarok kitérni, amelyek felfogásommal ellenkeznek. A rendelet szerint a közép- és középfokú iskolák tanárainak minősítését az igazgató végzi, a tanítók és óvónők minősítését a körzeti iskolafelügyelők közreműködésével a kir. tanfelügyelők. Szóval a népiskoláknál a minősítés az iskola igazgatójának (vezetőjének) teljes mellőzésével történik. Ez szerény nézetem szerint egy teljesen lehetetlen álláspont, mert ha valaki, akkor az iskola vezetője ismeri legjobban tanítókollégáit. Ha a minősítés az igazgató bevonása nélkül történik, akárhányszor a legkényesebb helyzetbe kerülhet kollégáival, ami semmiképpen sincs javára a tanügynek. Akár állami, akár egyházi iskolavizsgálatról van szó, az iskola vezetőjét a tanítók minősítésénél kikapcsolni nem lehet. Sőt ő legyen az az összekötő és kiegyenlítő szerv, mely elejét veheti annak, hogy
