Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 5. szám - vitéz Szügyi Károly: Bárányfelhők a láthatáron
166 azt, hogy ebben valami mulasztás történt azon Testvéreink részéről, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy most róluk beszélgetünk, mert e sorok — előfizetés hiányában — nem juthattak el hozzájuk. Távol áll tőlem a megrovás szándéka, de még a szeretet jegyében is csak azt mondhatom, hogy az a Kartársunk, aki nem olvassa lapunkat, sőt kényszerítő vágyat sem érez annak olvasására, az nem akarhat velünk kapcsolatot, az nem becsül meg bennünket, legközelebbi sorstársait. Pedig ezt elhinni is nehéz ! Kimondhatatlanul nagy jelentősége volna már magában annak a gondolatnak is, ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy a hónap első napjaiban a bennünket eleven kapocsként összefogó „Evangélikus Népiskola“ révén minden evangélikus magyar tanító szerény hajlékában, hangtalan kezet foghatnánk egymással, kivétel nélkül, valamennyien 1 Szinte fáj, ha rágondolok, mily csekélységen múlik, hogy ez nincs így ! Mert a ,,nagy eset" csak annyiból áll, hogy : a beiratási díjak első 10 pengőjét azonnal, múlhatatlanul és minden körülmények között, csekken útnak indítom a kiadóhivatalba. A szelvényt azután készpénz gyanánt kezelem. Ha a kúrátor úr, vagy bárki más kifogásolná eljárásomat, felmutatom neki a Magyarhoni Ev. Egyetemes Egyház közgyűlésének 1927. évi október hó 27-én felvett jegyzőkönyvének 65-ik pontját. Legfeljebb szerényen megjegyzem még : Fellebbezésnek helye nincs ! Nagyon üdvös és helyénvaló lenne, ha egyházmegyei tanító- egyesületeink elnökei ebből lelkiismereti kérdést csinálnának és az előfizetéseket gondosan ellenőrző tevékenységükkel, az egységbe való tömörülésünk útját egyengetnék. Kicsiny sereg vagyunk, a mi törvényeink legyenek lángbetűkkel írottak ! Amikor lapunkat így az általános érdek központjába állítjuk, úgy vélem, nemcsak jogunk, de kötelességünk is, hogy jószándékú, tárgyilagos véleményünknek, kívánságainknak e téren is őszintén kifejezést adjunk. Tapasztalásból mondhatom, hogy főszerkesztőnknél is, kiadónknál is a helytálló érvek mindenkor megértésre találtak és találnak. Ez is módja és feltétele annak, hogy a lap és az olvasótábor osztatlanul egybeforrjon. Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy én sehogyan sem tudok megbékélni a folytatásokban közölt cikkekkel. (Legutóbbi számok egyikében 5 ilyen van.) A mai, agymunkával túlterhelt világban nem tudok pontosan visszaemlékezni arra, amit egy hónappal ezelőtt olvastam, 4—5 tárgykörben, 8—10 oldalon át, pedig a folytatás enélkül nem ér semmit. Vagy előveszem tehát az előbbi számot újraolvasás végett, vagy egyelőre félreteszem a közlemény áttanulmányozását. (Rendszerint az utóbbi eset következik be.) Ez pedig már gyanús sorsot rejteget magában. Nincs kizárva, hogy magamat ezzel —• hibámon kívül — egy kellemes óra élvezetétől fosztom meg, az írónak pedig felém szórt szívevirágait részemről az ismeretlenbe hullani engedem, mert valószínű, hogy egyáltalán nem fogom elolvasni. Előfordult már az is, hogy a folytatással egyidőben egy új közlemény fele látott napvilágot. Szívesebben venném, ha a két fél cikk helyett egy egész jönne, akár 8—10 oldalon is. Azt is jó lenne tudni, az olvasók nagy többsége egyáltalán kívánja-e a hosszú cik
