Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 3. szám - Sass István emlékirataiból: Pályám kezdetén
94 Végiggondoltam helyzetemet s arra a megállapodásra jutottam, hogy ki sem csomagolok, hanem megyek vissza szülőimhez. De a másik percben már fellángolt lelkemben a tiltakozás, hogy mindent lehet tenni, csak ezt az egyet nem. Az én édesatyám beteggé nevetné magát, ha látná, hogy itt hagytam az én kedves pályámat! Menni nem lehet, tehát maradok. Olyan egyszerű a dolog! Élőiről kezdeni mindent s dolgozni, dolgozni szeretettel, dolgozni soha el nem múló béketűréssel és dolgozni fáradhatatlan kitartással és belenyugodni az iskolának ebbe az ordító szegénységébe, amely pedig egyáltalában nem volt indokolt a nagy és gazdag gyülekezetben. Másnap bementem az iskolámba, szárnyam alá vettem azt a hatvan csemetét. Ezek voltak az én első családom. Meséltem nekik, kérdezgettem tőlük, rajzolgattunk mindenféle ákom-bákomot, az egyikre ráfogtuk, hogy az i, a másikra azt mondtuk, hogy az u, utóbb már annyi ilyen kis figurát tudtunk csinálni, hogy sorba állítottuk őket, mire eljött a szép karácsony ünnepe,, már minden gyermek tudott a Jézuskának szép kis levelet írni. Úgy szerettek iskolába járni azok a kis magyarok, mert ott mindig csak játszottunk. Egyszer betűkkel játszottunk, máskor számokkal és olyan szép volt az, amikor a sok gyermek mind együtt játszott. Nincs könnyebb dolog, mint megnyerni a kis gyermekek szere- tetét és bizalmát. És milyen jól lehet ezt a szeretetet kamatoztatni. Nem kell ahhoz nevelői szigor — amit magyarul pálcának neveznek —, csak szeretet. Váratlanul hamar végeztem az írás és olvasással. Amikor még nem ismertem a kis magyarjaimat, remélni sem mertem ilyen gyors haladást. Most már volt időm mindenre elég, azért sok időt fordítottam a beszéd- és értelemgyakorlatokra és ezzel kapcsolatban a rajzolásra. Célom mindig az volt, lehetőleg lerögzíteni mindent, amiről beszélgetve tanultunk. Hogy a rajz nem tökéletes, az nem baj, a gyermek megjegyzi magának és el tudja mondani, hogy mit ábrázol az, s ami a fő, örül neki! Az én kis dédunokám most jár a nagyatádi zsidóiskola második osztályába. Elnézegetem az iskolai füzeteit s látom, hogy a mai modern munka ugyanazt csinálja, amit én csináltam félévszázaddal ezelőtt. Bészélget mindenről, úgy, mint beszéltem én. A beszélgetésben legalább 90%-ig az önkifejtő tanalakot használja, úgy, amint használtam én. Végül amiről beszél, azt rajzban meg is rögzíti, úgy, mint hajdanában én. Ha az én időmben minden tanító úgy tett volna, mint én, akkor nem kellett volna ezt a régi dolgot most újra felfedezni. Azt is megmondom, miért kellett ezt a dolgot most újra feltalálni ? Azért, mert a tanítótársaim nagyrésze sohasem szerette az önkifejtő tanalakot, nem szerették a velejáró sok beszédet, nem szerették, mert nem lehetett könyvből kérdezni, hanem megkövetelte a tárgy alapos ismeretét és alapos tudását. Az öreg Bárány, a mi igazgatónk azt mondotta: „Aki alapos munkát akar végezni a tanítással, aki maradandót akar építeni, az használja az önkifejtő tanalakot mindenütt, ahol csak lehet, ez fárasztó, de hálás munka, a közlő tanalak, igen sokszor, a lusta tanítók heverőszéke.“
