Evangélikus Népiskola, 1937
1937 / 1. szám - Sass István emlékirataiból: A tanítóképzőben
9 volt nekem. Kis gimnazista koromban már gazdasági számadásokat csináltam, szóval már gyermekkoromban megtanultam sok mindent, amit mások, mint felnőtt ifjak tanulnak meg. Tizenkét éves voltam, amikor az első vadkacsát lőttem, ettől fogva a vadászat is munkakörömbe tartozott. Ezek folytán olyan fokú önbizalom s ennek alapján a fiataloknál csak ritkán látható önállóság — bár mindig tisztelet- teljes — de mégis határozott fellépés fejlődött ki bennem, mint egy meglett férfiban. Már akkor tudtára ébredtem annak, hogy milyen komoly dolog az élet, de a félelmet nem ismertem. Nagyon jó iskola volt nekem a szülői otthon egész életemre. Jó atyám teljes mértékben meg volt velem elégedve s hogy megelégedésének és bizalmának kifejezést adjon, a pénztári kifizetéseket is velem végeztette s ez nagyon emelte önérzetemet. Ilyen előzmények után mentem Csurgóra. Amint az intézetbe értem, a szolga megmutatta az igazgatói irodát s megmondta, hogy Bárány igazgató úr van odabent, fiával, aki segédtanár. Bementem. Köszönés után előbbre lépve, így szóltam : „Engedje meg igazgató úr, hogy bemutassam magamat, Sas István vagyok Rétszilasról. Július hó elején bátor voltam kérvényemet bizonyítványommal együtt beküldeni, hogy legyen kegyes az intézet növendékei közé felvenni. Miután kérvényemet nem kaptam vissza, eljöttem, hogy személyesen jelentkezzem.“ Bárány végignéz „rajtam azzal a lelket átjáró, szúró nézésével és így szólt hozzám : „Ön tanító akar lenni ?“ „Igen, az szeretnék lenni s ezidőszerint ez a legfőbb vágyam.', „Édesapja küldte Ont ide ?“ — folytatta tovább a kérdezést. „Nem küldött, sőt arra utasított, hogy ha nem sikerül felvétetni magamat, azonnal utazzam tovább Sopronba és iratkozzam be a gimnázium V. osztályába." Erre Bárány felállt és eiémlépve ezt mondta: „Államsegélyt én Önnek most még jó bizonyítványa dacára sem adok, mert én. a bonyhádi gimnáziumot nem ismerem és nem tudom, mit hoz Ön onnét magával, ha itt akar maradni, csak a saját költségén maradhat itt. Tehát; .mit fog ön csinálni?" „Igazgató úr engedelmével itt maradok." „Van önnek ehhez elég pénze ? — volt az újabb kérdés —, mert a beíratáskor le kell fizetnie könyvre 20 forintot, három hónapi élelmezésre 36 forintot, három hónapi lakásdíjra 15 forintot, az összesen 71 forint.“ „Kérem, igazgató úr, ha más akadály nincs, úgy kérem, legyen kegyes elrendelni behatásomat, az összeget már fizetem." „De mit fog szólni ehhez a dologhoz az Ön édesapja ?“ „Meg fog nyugodni, még ma írok neki s megkérem, nyugodjon bele a dologba. Én tudom azt, hogy Ő nem fog engem a gazdatiszti pályára kényszeríteni, csak ajánlotta, hogy tanuljak tovább. Engedje meg igazgató úr, hogy még egy bejelentést tehessek. Méltóztatott a fizetésnél látni, hogy még több pénz maradt nálam, mint amire szükségem van, én ezt a pénzt még ma haza fogom küldeni." Láttam az arcán, hogy ezt nagy megnyugvással vette tudomásul. Most már minden további beszéd nélkül megtörtént beíratásom. De beíratásom körülményei tanáraim útján kiszivárogtak a közönség közé s mivel ilyen eset, hogy egy növendék jó bizonyítványt is hozzon és még fizessen is, nem igen fordult elő a képzőintézet
