Evangélikus Népiskola, 1929

1929 / 11-12. szám - Tárca

331

lenyirbálták, csak a szárát hagyták meg nekünk; de nem hiszem, hogy azért volna egyetlen magyar a csonka haza határán innen és túl, aki elhinné, hogy legyőzőitek vagyunk. Ezt az ítéletet csak tűrjük, de feledni nem tudjuk; tiltakozunk ellene, amíg egy magyar él e földön. Megrabclták azt, ami mind a mienk, az örök Istentől megszabott szent jogon, amit semmiféle erőszakos törvény meg nem változtathat. A világ hatezer éves történelmében nem találunk ahhoz hasonló gaztettet, amínőt rajtunk elkövettek. Nemcsak a földet, annak ékességeit rabolták el tőlünk, hanem az emberi közösségből is kizártak és kitagadtak bennünket. — Hol van a te földed, melyet kebledre ölelsz a lelked szeretetével és büszkeségével — édes magyarom . . ,

Hol van a mi szépséges Dunántúlunknak másik értékes gyöngye: a kedves Fertő-tó? ... A természetellenesen megvont igaztalan határon átszáll az idegen tulajdonban juttatott víz lehellete, az elszakított magyar testvérek siramaítól kísérve.

Megérted-e, hogy mit üzen az elorozott víz, az elszakított föld s az idegen járom alatt nyögő magyar testvérek sóhaja az itthon- lévőknek? . . .

Ma a Fertővel való foglalkozás mintha kissé időszerűtlen lenne. Én azonban úgy érzem, hogy elrabolt kincseinkre éppen borzalmas, megcsonkításunk tereli rá figyelmünket; — hisz a béna hős többet gondol karjaira, mint az épkézláb ember,

A minap Mentes Mihálynak, a Fertő partján született papköltőnek „Fertő“ címet viselő, izzó lelkesedéssel megírt verskötete jutott kezembe. Ennek „Búcsúzás a Fertőtől“ felírású, irredenta költeménye megragadta figyelmemet és arra ösztönzött, hogy én is foglalkozzam a Fertővel, s mint azzal közelebbről ismerős és természetbarát és mint „hona állapotán“ búslakodó magyar, búcsúzzam én is, bár csak prózában, a mi kedves Dunántúlunknak eme tőlünk elorozott kincsétől, amelyhez a szeretet külön meghittebb vonzalma fűz engemet; — búcsúzzam attól a misztikus vizi világtól, amelynek végtelennek tetsző zscmbékcs téréi, suttogó nádtengerei, varázslatosan csillogó víztükre, ahányszor csak megfordultam két vármegyétől övezett partjain s ahányszor csak végígsiklcttam víztükrén, annyiszor ámulatba ejtettek a nagy természet eme csodás alkotásán elmélyedni tudó leíkemet. Mindannyiszor nagy Petőfinknek, a természetet dicsőítő szavai öt- löttek eszembe: „Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz, annál többet, annál szebbet mondasz.

Búcsúzom attól a szép víztől, amely mellett azelőtt közömbösen haladtunk el, vagy alig vettünk róla tudomást, ma azonban gyengéd, aggódó szeretettel gondolunk rá s foglalkozunk vele, mint ahogy elválás után is becézve szoktunk foglalkozni azokkal a kedveseinkkel, akik nagy időre, tán a viszontlátás reménye nélkül hagytak el bennünket.

Én természetesen csak prózában búcsúzom és pedig főképen azon célból, hogy róla innét-cnnét összegyűjtött feljegyzések alapján bemutassam a nem ismerők előtt annak fotográfiáját, hogy megismer-