Evangélikus Népiskola, 1928
1928 / 1. szám - Somogyi Béla: Eszmék, törekvések a pálya határköveinél
Bizony, ha erőshitü, erőslelkű evangélikus és magyar nemzedéket akarunk ifjúságunkból nevelni, ahhoz sokszor kevés a hivatalos keret. Ki kell azt tölteni, el kell árasztani a hivatásszeretet melegével! Régi, sokat hangoztatott elv ez: „Akié az ifjúság, azé a jövő!“ Ne felejtsük ezt el! Azt mondhatná azonban erre valaki: „Szép, szép mindez, de hiszen oly sok, más iskolánkívüli munka áll még előttünk és annyi a munkaerőnket megbénító életgond, hogy minden térre nem jut életenergiánk javából!“ Bizony, ebben az ellenvetésben sok igazság van! De hiszen itt segítségére jön a tanítóságnak a lelkészi kar is. Hiszen itt az evangélikus nemzedék jövőjéről van szó! Azért bízom abban, hogy e munkából lelkészi karunk is kiveszi az őt megillető részt. Ha mi, tanítók, az elemi iskolai vallás- oktatást az új tanterv túlterhelése mellett is a régi színvonalon tudjuk tartani, ezzel a lelkész továbbépítő munkájához oly szilárd alapot raktunk le és oly nagy részt végeztünk az egyházépítésből, hogy azzal a reánk váró feladatok legnagyobb részét megoldottuk. Ha emellett az új tantervvel járó számtalan új eszmét is meg akarjuk valósítani, amit egyházi és világi hatóságaink megkívánnak, ez a tanítási anyagra naponként való előkészüléssel oly nagy erőfeszítést kiván és oly sok időt vesz igénybe éppen az iskolánkívüli munkaidőből, hogy azzal munkábirásunk határára jutunk. Tapasztalataimon alapszik ez állításom. Még ennél is többet és mindig többet kivánni tőlünk szinte a józan észt vonatja kétségbe velem. Sokszor elgondoltam, mennyivel könnyebb a helyzete a középiskolai tanárnak, aki két-három tárgy szaktanára. Milyen lelki gyönyörűség lehet: két-három szaktárgyra készülni előadásról-elő- adásra. Nekünk, tanítóknak az összes tárgyak alapját lerakó, tehát a legkényesebb alapvető munkát végző szakmunkásoknak kellene lennünk. De van-e ilyen univerzális tehetség? Szerintem: alig akad elvétve imitt-amott egy! Aki munkánkat tárgyilagosan akarja megítélni, így Ítélje meg! Emellett még más szempontokat is vegyen figyelembe! A lelki diszponáltságot! A kultureszközöket! Mikor leszek én, tanító, olyan helyzetben, hogy szegényes iskolai könyvtáram mellett a magam könyvtárát is elláthatom néhány, a legszükségesebb paedagógiaí munkával, forrásmunkával, tudományos művel? Vagy mikor biztosít a fizetésrendezés olyan megélhetést, hogy tényleg lesz időm teljesen hivatásomnak élni és nem lesz szükség mellékjövedelem után törtetni? Tovább menve: mikor lesz ehhez igazán kedvem is, lelki diszponáltságom? Ugyebár, csak akkor, ha anyagilag nem függök annyira a sorsomat igen-igen kis lépésekkel előbbre segítő fizetésrendezési törvényektől, rendeletektől, amelyek — ha valami morzsányi javulást hoznak is — mindig hoznak magukkal újabb jogfosztást, újabb sérelmet, mint csak legutóbb is! Szinte érzem a nehéz súlyát annak a szerepnek, amiben én most hivatásszeretetre akarok buzdítani, most, amikor újabb igazságtalanság ért bennünket! A legújabb rendelet ahelyett, hogy régi sérelmeket tenne jóvá (hároméves lefokozás, kántori fizetés beszámítása stb.j, megszünteti a tanítók előlépésének eddigi mértékét és
