Evangélikus Népiskola, 1928
1928 / 9. szám - Kühn János: Vázlatos zenetörténet
246 transzponálni, míg az egyes skálákat kötöttségük miatt nem tudták transzponálni. A görög skálákat a középkori népek is átvették, egy hanggal mélyebben intonálták s egyházi hangnemeknek nevezték. A görögök beszéltek enharmoniáról és kromatikáról, de nem oly értelemben, mint mi. A hangokat betűkkel jegyezték le; mindössze hat feljegyzésük maradt meg az utókor számára. Az antik világ ismerte a konszonáns és disszonáns hangközöket, de a tere- és sext- közt disszonánsnak vette tisztán számítási alapon. Csak a 12. században kezdték félve alkalmazni őket. A görög lírikusok a himnuszokon kívül megénekelték a szerelmet és a bort is. Voltak kórusaik, melyek természetesen unisono énekeltek (homofon ének). A győzelmi énekek a későbbi korban jelentkeztek az olimpiai játékok győztesei számára. A kórusokból kiváltak szólóénekesek is, de ezt a teoretikusok a hanyatlás jelének tekintették. A magánéneknek az antik világban nem volt értéke. A görög zene magas fokon állott, de a rómaiaknál nagy hanyatlásnak indult. Éppen ezért a keresztyénség nem vette át a római zenét, hanem főképen héber himnuszokat alkalmazott az istentiszteleteken. A világi zenét kóbor zenészek lezüllesztették, ezért erről egyelőre nem is beszélhetünk. A IV. században él Ambrózius milánói püspök, aki keletről elhozza a keresztyén zsoltárokat és himnuszokat Olaszországba. Énekeltek graduálékat (lépcsőének) és hal- lelujákat (cifrázatos ének), A zenét most szerzetesek kultiválják s az teljesen vokális. Nagy Gergely pápa legfőbb érdeme, hogy a használatos énekeket gyűjti és liturgikus sorrendbe foglalja össze. Gyűjteménye az Aníiphonárium (elveszett). Gergely Rómában énekiskolát alapít. Az általa használatba vett énekek a gregorián énekek, melyek közül ma is többet használunk ügy a protestáns, de még inkább a katolikus egyházban. A Gergely-féle ének is egyszóiamú (homofon). Ebben az időben keletkeznek az űgynevezett plagális skálák, melyek egy quarttal mélyebbek a régi — authentikus — skáláknál. Hangnemeikben kétféle h szerepel, a h, vagy amint nevezték b quadratum és a b rotundum. Ez a kromatikának a kezdete. Arezzói Guido (995) szerzetes igen jelentékeny lépéssel viszi előbbre a középkori zenét. Ő teremti meg a szolmízációt és a kromatikát, de a hangjegyírást is jelentékenyen fejleszti. A Gergely-féle énekeket jelképes — neuma -— írással jegyezték le, de ezek csak a dallam irányát mutatták, tehát igen tökéletlen segédeszközei voltak az éneknek. Hucbaldus (IX. század) vízszintes vonalakat alkalmaz s a vonalközökbe írja a szótagekat, ez a rendszer azonban nem helytálló, mert a dallam nincs abszolút hangmagassághoz kötve. Arezzói G. az abszolút hangmagasság megállapítására egy vonalat pirosra, a másikat sárgára festi (F-vonal). így nála a színek helyettesítik a kulcsokat. A hanghosszűságot most még a szöveg ritmusa szabályozza, A XII. századtól jelentkeznek és alakulnak ki a menzurális hangjegyek, melyek a hang hosszűságát is feltüntetik. Ilyenek a longa, maxima, brevisz, szemibrevisz, minima, fuza, szemifuza. Ezenkívül
