Evangélikus Népiskola, 1927

1927 / 1. szám - Feladataink

2

fogultságnak, szükkeblüségnek és rosszindulatnak össze kell roppannia.

Hangsúlyozom, a napirendről többé ez a kérdés le nem kerül. Ha mi elejtenők is, visszatérne magától, talán ép oly hívatlanúl, mint ahogy jött, de annál követelőbb alakban. A tudomány kincseit előlünk féltékenyen elzáró Szézám kapujának, csikorogva bár, de előbb- utóbb ki kell nyilnia.

Egy másik, talán még súlyosabb feladat elé állít bennünket egyházunkhoz való jogviszonyunknak a rendezése. Itt is, látszat szerint még igen sok akadály tornyosúl önzetlen és becsületes törekvéseink elé. Mi felkínáljuk forrón szeretett egyházunknak munkakészségünket, tehetségünket, tudásunkat minden utógondolat és minden önös cél nélkül. Semmi mást nem akarunk, csak egyházunk jövőjén akarunk építeni, annak boldogulását akarjuk előmozdítani. Szóval dolgozni akarunk egyházunkért, hogy felvirúljon, ismét nagy és tiszteletet parancsoló legyen! Ehhez pedig az egyház adjon módot és, alkalmat és ne zárjon ki bennünket az alkotó munkából már azért sem, mert nincs, aki minket pótolhatna, a munkát helyettünk végezhetné. Önmaga és jövője ellen vétene az egyház, ha alkotmánya sáncai mögé nem fogadná azokat, akik veteményes kertjét gondozzák. Nemcsak számbeli súlyunknál, de azon felbecsülhetetlen értéknél fogva is, melyet képviselünk, teljes tisztelettel bár, azonban hajlíthatatlan akarattal ragaszkodunk a memorandumunkban felsorolt minimális kívánságaink teljesítéséhez.

Ha az ez évben esetleg összeülő zsinat törvényhozó testületé régi alárendelt helyzetünkből nem emel ki bennünket, vagy csak egy-két jelentéktelen engedménnyel intézné el a tanítóságot, ha ahelyett, hogy örömmel tárná ki előttünk az Egyházalkotmány kapúit és hellyel kínálna az egyházi kormányzat minden fokozatán: akkor nem lesz áldás a munkáján. Akár meg se kezdje, mert előre megjósolhatjuk, hogy rólunk és nélkülünk egyházunk azt a teherpróbát meg nem állja, melynek a változott, lehetetlen viszonyok alávetik. A mi feltétlenül önzetlen, minden önbálványozást kizáró, tehát odaadó, lelkes közreműködésünket, az egyház, már saját jól felfogott érdekében sem utasíthatja el magától. Inkább mindent el kell követnie, hogy a tanítóságot céljainak megnyerje és el ne kedvetlenítse. Hogy pedig némi okunk van attól tartani, hogy súlyos következményekkel járó csalódás érhet bennünket, azt sejteni engedik a nyomtatásban nemrég megjelent törvényjavaslat-tervezetek is.

Mindaz, ami ezekben ránk vonatkozik, nagyrészt csak megrögzítése a régi állapotnak és kiütközik belőlük a törekvés, hogy a tanítóság ne nyerjen jelentőségének és számbeli súlyának megfelelő képviseletet az egyházkormányzat összes ágazataiban. Kitűnik ez különösen az egyház iskoláiról szóló javaslatnak 51. §-ból, mely csak egyházmegyei és egyházkerületi tanítóegyesületek szervezését tartja szükségesnek, de a legmagasabb szervezetről, az Országos. Evangélikus Tanítóegyesületről, melynek alapszabályait a kormányhatalmon kívül az egyetemes egyház közgyűlése is jóváhagyta: még csak tudomást