Evangélikus Népiskola, 1926
1926 / 4. szám - Kiszely János: A kántortanítók sérelme
52 állandó és súlyos teher a kántortanítók vállán. Illő volna tehát, hogy a magasabb képzettségért nagyobb kenyér is jusson! Csodálatos, hogy éppen a legmagasabb helyeken nem látják ezt be, ahol pedig hajszálnyi pontossággal végrehajtják a mindenkori fizetésrendezéseknél azt az igazságos elvet, hogy nagyobb képzettséggel rendelkező egyénnek több fizetés jár! Miután ezt az igazságtalan elbánást a legújabb fizetésrendezési törvény sem szüntette meg: küzdjünk tovább, mi kántortanítók, ezért a jogos javakért, mert most látszólag az egyéntől veszik el, de a valóságban az egyházakat fosztja meg az állam a nevén álló s így el nem vehető tekintélyes pénz és földbirtokaitól. Nyugtalan, változatos időket élünk. Gondoljunk egy esetleges általános államosításra. Jöhet olyan kormány, amely ettől a gondolattól nem idegenkedik. — Mi lesz akkor? Ugye, ami tanítói javadalom, legyen az pénz, föld, vagy tanítói lakás: azt az állam elveszi! Mit kell meghagynia? A kántorit! — Igen ám, de ha nincs külön díjlevélben ez a jövedelem a kántortanítónak biztosítva: az egyházakra nézve ez örökre elveszett! Az esetleges államosítás után lesz az évangélikus egyházaknak tanítója, de nem lesz kántora, mert nem tudják miből fizetni! Vagy azt hiszik, hogy újra adnak földet, pénzt, lakást a kántornak? Nem adnak, mert attól tartanak, hogy újra elveszik a kántortanítóktól, illetve egyházaktól. Jobb dolga is volna most a kántortanítóknak, ha valamikor minden egyház vezetősége úgy cselekedett volna, mint egy néhai nagynevű főúr, aki a kántortanítónak évente két hízott sertést adott, hogy a tanítói fizetésbe be ne számíthassák. — Nem is számították be soha! Ez különben való igazság. Ismertem személyesen a nemes főúrat és ismerem a most is élő kántortanítót is, aki így élvezte a kántorság előnyeit. — Mi tehát a teendőnk nekünk, kántortanítóknak? Ezidőszerint csak az, hogy cikkekben tárjuk ország-világ elé sérelmeinket. Azután országos egyesületünk elnöke kérje majd gyűlési határozatunkból folyólag egyházi és világi nagyjainkat, nemzetgyűlési képviselőinket, kik a kormánynál súllyal, befolyással bírnak, hassanak oda, hogy az intéző köröket kellő módon tájékoztassák, felvilágosítsák kántortanítóink sérelméről. Mert ebben az ügyben az a legnagyobb baj, hogy illetékesek nem foglalkozván sérelmeinkkel behatóan, nem is tudják, miről is van szó, mi az, ami a kántortanítóknak fáj! Ezt azért állíthatom ilyen határozottan, mert évekkel ezelőtt, mikor a kántor-kérdést némileg rendezték a kántortanítók javára, egy küldöttséggel több helyen jártunk ez ügyben s ott én — mint a kántorkérdés .egyik előadója — kétségbeesve láttam, hogy bizony nagyon is tájékozatlanok ebben a kérdésben. Ezért kell a sérelmet állandóan napirenden tartani, ezért kell cikkezni, kapacitálni, felvilágosítani. Ha aztán megismerik sérelmeinket, meg is értik azt s hiszem, hogy a kedvező döntés .nem maradhat el! A kántortanítókra, illetve az egyházakra pedig az lesz a várva-várt, kellemes fordulat,