Evangélikus Népiskola, 1925
1925 / 3. szám - Csalódások
t 35 Csalódások. Szép kis csokrot köthetnénk csalódásaink tarka virágaiból. Tele vagyunk panasszal, és pedig joggal, mert sérelmeink nagy része még mindig fájdalmas sebként égeti testünket és még nagyon messze vagyunk attól a várva várt kedvező fordulattól, mely végre ölünkbe hullatja évtizedes keserves küzdelmeink érett gyümölcseit. Hol vagyunk még attól, hogy nekünk is azzal a mértékkel mérjenek, mint a velünk egyenlő, vagy még csak nem is egyenlő kvalifikációval bíró, de koránt sem oly fontos és felelősséggel teljes egyházi és nemzeti missziót betöltő más tisztviselőknek?! Mikor szűnik már meg az a sértő különbségtétel állami és felekezeti tanító közt? Mikor utazhatnak majd a tanítói munkának elaggott evangélikus rokkantjai is gyermekeikhez, vagy egy-egy szeretettjük betegágyához, ravatalához, miként az állam nyugdíjasai? Mikor részesítenek minket is a gyógykezelés kedvezményében? Vagy a mi egészségünk, életünk nem oly becses és drága a honnak, mint az államiaké? Mikor szűnik már meg a tanító munkaszeretetével való visszaélés, amely az eddig divott gyakorlat szerint minden iskolán kívül végzett teljesítményt a tanítói hivatással járó köteles ingyenszolgálatnak tekint? Miért épen csak a tanítónak hazafias kötelessége, hogy minden társadalmi, népművelődési stb. mozgalomban közrehasson a legcsekélyebb anyagi elismerés nélkül? Miért kell kántortanítóinknak ugyanannyi, sokszor még kevesebb fizetésért is kétszer több munkát végezniük, mint állami kartársainknak? Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket már igen sokszor intéztünk kormányunk bölcs vezetőihez és mindazokhoz, akiknek módjukban állana egy kis jóindulattal balzsamot csöppentem égő sebeinkre. De nem teszik. Igaz, soha sem ridegen utasítanak vissza bennünket. Sőt! Szép Ígéretekben nem fukarkodnak és mi boldog érzéssel bizunk az Ígéretek csodatévő erejében és türelmesen várunk. Igen, várunk, hogy ismét csalódjunk. Könnyen lelkesedő nép vagyunk, A legcsekélyebb magasabb helyről jövő biztató kijelentésre tenyereink orkánszerű tapsban verődnek össze és mi mámorosán éltetünk. A mi könnyűszerrel megejthető bizalmunk és hitünk sok csalódásunknak lett már kutforrása, de azért mi rendületlenül várunk és bízunk tovább! S ha azután egy-egy küldöttségünk megindul Colchisba, hogy mint Jason argonautái aranygyapjúval térjen vissza és azzal örvendeztesse meg az útját visszafojtott lélekzettel kísérő honmaradt társakat: felragyog arcunk a feltételezett eredmény boldog hitében, S ha azután argonautáink arany gyapjú helyett a szóművészet minden szépségeivel kifaragott csengő-bongó ígérettel térnek vissza, megvonaglík áb- rázatunk és nekibúsultan konstatáljuk, hogy egy csalódással ismét meggazdagodtunk. És aztán várunk , . , Ugyebár, milyen szép volt az is, amikor tanügyi kormányunk nemesen érző vezére a maga iniciátivájából azzal akart a tanítósággal szemben érzett nagyrabecsülésénék kifejezést adni, hogy a tanítóság reprezentánsait a VI. fizetési osztályba való előléptetéssel kapcsolatosan a kormánytanácsosi címmel is kitüntetted. A reprezentánsokról úgy a tanfelügyelőség, valamint az egyházi hatóságok részéről már
