Evangélikus Népiskola, 1925
1925 / 11. szám - Somogyi Béla: Iskolalátogatási tapasztalatok
174 elkerülése is arra indítja a mulasztást elkövetőket, hogy a jövőben a hibákat el ne kövessék és hiányt ne találjanak semmiben a látogatók. Van olyan kartárs, aki nem veszi komolyan az egész minősítést. Mások néha érzékenyen sértve érzik magukat, sérelmesnek, igazságtalannak tartva a birálatot. Volt arra is eset, hogy a bizottság,csak másodfokon minősítette az eredményt, míg a rövid időre utáni következő tanfelügyelői látogatás az eredményt első fokon állapította meg. Viszont megtörtént ennek ellenkezője is: a bizottság minősítése volt ugyanazon iskolára nézve elsőfokú s a tanfelügyelőé másodfokú. Egyesek ez alapon támadva az egész iskolalátogatási rendszert, azt hangoztatták: felesleges minősíteni. Szerintük maradjon meg a régi rendszer: elvégezték-e az iskolák a munkát vagy nem, ennyi legyen a jelentés. Lehet ezen új iskolalátogatási rendszer ellen esetleg még több érvet is felhozni. Minden ilyen értelmű ellenvéleményre hadd tegyem meg a következő észrevételeket: csalhatatlannak és tökéletesnek nem tartom a bizottságokat, hiszen emberekből állanak, sem a rendszert, hiszen emberek munkája. Mindamellett a bizottságok minden látogatásnál felemelkedve hivatásuk magaslatára, minden személyi és más melléktekintetet félretéve, a szeretetteljes méltányosságot az igazsággal párosítva, ügy végzik munkájukat, hogy az ügynek csak hasznára válhatnak. Ahol talán valamiben gyengébb eredményt találtak, ott, mielőbb Ítélnének, megvizsgálják a gátló körülményeket s mindig inkább relatív értelemben bírálnak, mint absolut értelemben. A szeretetteljes figyelmeztetés, útmutatás, buzdítás meghúzza idővel a jobb eredményt ott, ahol azt szeretettel fogadják. Hogy ne minősítsünk részletesebb klassifikálással, ez ellen csak egy példát, mint döntő érvet, hozok fel. Emlékezzünk vissza a kommunizmusra! Az iskolai bizonyítványokat mindenütt így állítottuk ki: „megfelelt, nem felelt meg“. És mi lett ennek a következménye? Az ifjúság minden ambicióját sutba dobta. Minek annyit tanulni? Hiszen nem leszek jobb, mint az, aki éppen hogy csak átmegy a felsőbb osztályba! Minek legyünk akkor szorgalmasak? Ha nem emeljük ki a kiválóan dolgozókat, nem mutatunk rá a hibákra, hiábavaló a nagy költséggel járó látogatás, megöljük az ambíciót. Igaz, hogy felnőtt emberekben több felelősségérzet, érettség és kötelességismeret van, nem szorulnak rá tehát annyira a szorgalomra, vagy munkájuk elvégzésére, serkentő különös eszközökre s nem is azért végzik a munkájukat, hogy jó minősítést nyerjenek, hanem hivatás- és kötelességtudásból, mégis a minősítés marad a legmegfelelőbb eszköz mindig arra, hogy munkánkban az elernyedéstől megóvjon és kitartásra serkentsen. És még egyet nem szabad felejtenünk! Minden közszolgálatban álló embert minősítenek, különösen az előléptetéseknél. Az állami hivatalokban vagy egyedül a hivatalfőnök minősít, vagy legalább is az ő véleménye a döntő. Nem célszerübb-e és méltányosabb, amikor több egyén közös megegyezése állapítja meg a minősítés fokát? Több szem többet lát. Több ember sohasem téved olyan könnyen és olyan nagyot, mint egy ember.
