Evangélikus Népiskola, 1917
1917 / 3-4. szám - Csányi Lajos: Barabás Gáspár emlékezete
41 Azonban háborgó lelkét gyakran hirtelen lecsendesítette igazi mély vallásossága, mely egyúttal biztos támasza volt a szerencsétlenségben, vezére az életpályán és jó tanácsadója minden körülmények között. Mély vallásossága, Istenbe vetett erős bizodalma, rendületlen hite nyújtott erőt munkáira, áldást igyekezetére, ez adott neki derült kedélyt, mely soha el nem hagyta, még akkor sem, mikor közeledett a sir felé. Arcvonásai az utolsó küzdelemben is nyilván mutatták, hogy keblében vihar nem csatázik, hanem, hogy ott psteni béke és megnyugvás lakozik. Mélyen emlékembe véstem egykor a nyilvánosság számára, vallásos érzületéről elmondott szavait: „Az én protestáns vallásom a szeretet vallása, miként örök szeretet maga az Isten. Az én Istenem a szabadság Istene, igéit, a szabad gondolkodást, a szabad véleménynyilvánítást de különösen az emberi jogok egyenlőségét diadalra juttatták ott is, hol nem az én ritu- som szerint áldoznak Istennek. Az én vallásom elvei megbecsülhetetlen kincse, áldása az emberiségnek.“ Ez a magasztos isteni hit edzette meg szivét a szenvedések iránt, ebben találta meg az élet zajló tengerén a biztos kikötőt, ez lett az utolsó és egyetlen vigasza a nyugodt, csendes halálban. Ő azonban, nemcsak mint igaz lutheránus tanitó tűnt ki, hanem a magyar tanítók eszményképe is volt. Mint ilyen, nagy lelkesedéssel, fáradhatatlan buzgósággal oktatta, nevelte a nép gyermekét hazaszeretetre. Szűnni nem tudó lelkesedéssel oltogatta növendékei leikébe a hűséget a földhöz, hol bölcsője ringott, a röghöz, melyet — a boldog — békében munkája verejtékével áztatott, most pedig vérével öntöz. Nem mulasztott el egyetlen kínálkozó alkalmat sem, hogy bennünk kartársaiban is a haza- szeretet lángját ne élessze. Azt tartotta, ha zengjük a haza dicsőségét, ha keseregjük búját, és ha hirdetjük jövőjét tantermeinkben, akkor, ha beborul felettünk az ég, ha megzendül a dal: „Kossuth Lajos azt üzente“... a magyar tanító tegye félre pennáját, „Hübnerét“, álljon be guerillának, hogy* esetleg szivének kiömlő vérével pecsételje az igéket, melyeket hirdetett. A szomorú jelen tanúja boldogult Gáspár bátyánk fennen hirdetett eszméjének. Látjuk önszemeinkkel: a magyar „igricek“ nem haltak ki. Barabás bátyánk bár elköltözött közülünk, szelleme itt van, munkálkodik most is, emléke pedig bizonyára sokáig fenmarad közöttünk. Bolgogult kartársunk Komárom vármegyében Vérteskethelyen