Evangélikus Népiskola, 1917
1917 / 9-10. szám - Paksi B.: "Memento mori" mint nevelési eszköz
123 gasabb régióiba jutni, Isten képmásához közelebb jutni avval is, hogy embertársainkon szívesen segítünk, sociálisan gondolkodunk, érzünk s akarunk, teljesítjük egyéni, családi, társadalmi s állam- polgári kötelességeinket. Mitőlünk minden ember mind a két kezével dolgozhatik a kultúra terén, nem bénítjuk meg az egyik kezét avval, hogy kényszerítjük vele ellenünk, rosszakaratunk, gáncsvetésünk ellen harcolni. Amit Nitzsche simfel a vallás ellen, hogy gyöngíti az erőt minden várat Istentől s arra hívja az embert, hogy ölbe tett kézzel várjuk a szerencsét vagy a csapást, ez álérvelést a memento móri ellen is hangoztathatni, ámbár ez nem is vallásos momentum, hanem a vaknak is feltűnő tény. De a botnak két vége van; aki az ember tökéletesedését követeli s ezt teszi a vallás s ethika, munkába állítja az összes emberi erőket az emberiség magasabb fokra'jutása kedvéért, magasabb cél lebeg előtte, mint annak, ki az embert magamagára állítja, őt teszi az élet központjává tengelyévé, gerincévé. A halálra való gondolat nem lankaszt, hiszen mi utánunk nem szűnik meg a világélet, az emberiség tovább is igyekszik a Jakablétrán felfelé emelkedni az elmúlt emberek hátán, de ösztönöz az idő kellő felhasználására, sürgeti a munkánkat, óv a tétlenségtől, a henyéléstől, kötelez a hygienikus életre s mindannak távoltartásától, mi az egészségnek árthat s életkorunkat megrövidítheti. Wundt Vilmos, ki most 80 s nehány éves korában visszavonul, hogy chef d’oeuvre-jét írja meg, miután már egy könyvtárra valót megirt, halálára gondol s ép azért sürgős neki a munkája. Tanulóink naponként láthatnak halálesetet, elfogadják természettörvénynek, akár úgy, mint a bécsi Notnagel orvosi professor, ki a haláltól való ijedezést kinevette irataiban s halálát megfigyelte, utolsó percig jegyezgette felmerülő elváltozásait: ezeket találták reggel halálos ágyán. Gondoskodva van, hogy a Halált megelőzi'az agónia, hogy életünk nem nyújt boldogságot, nem is ez a célja az életnek, hanem kötelességteljesjtés (Bismarck), a halál biztossága nem hathat ránk lesújtólag. Das Leben ist der Güter höchstes nicht, az élet nem a summura bonum, nem a legfőbb jó, mondja Schiller, a haza védelme, fenntartása nagyobb jó, habár nem én, hanem az enyéim élveznék, hiszen a mieink is feláldozzák magukat értünk: az anya gyermeke betegágyán, az atya örökös fönntartási gondokkal, testvéreink, barátaink tetemes segítségükkel.
