Evangélikus Népiskola, 1910

1910 / 2. szám - Elemi-iskolai vallástanításunk tárgyi reformjáról

40

Mindez azonban nem szellemi kiváltságos állapot jele, hanem hazai egyházunknak az anyagi viszonyok javulásával lehetséges konszolidációjának retrográd iránya, a mely, hozzávéve azt az ezidőszerinti aránylagos népszerűséget, mellyel egyházunk demokratikus szervezeténél íogva népünk szemében még bir, a haladás szükségességét még leplezheti ugyan, de csak ideig-éráig, mert nem tudni, mik^r jön hozzánk is az az áradat, mely a korszellem nevében és hatalmával végigsöpör a mi egyházi viszonyainkon is, a mi után hogy mi marad meg a maiból, csak a jó Isten tudja.

Azzal ma már minden öntudatos egyházszolgának számolnia kellene, hogy az, a mit mi egyháznak nevezünk, hagyományos igényeiben leélte s csak ideig-óráig tarthatja magát, a mi azonban épen nem leverő, mert hiszen minket nem söpörhet el semmiféle korszellem, mi annak gyermekei vagyunk és életben maradunk és a mi fő: életben marad az, a minek, helyes felfogás mellett, az egyház mindig csak szolgája lehetett és lehet — a vallás maga. — A valiástanítás sem tehet jobban úgy a maga mint az egyház érdekében, ha ehhez az igazsághoz tartja magát és nem felekezeti célok, hanem kizárólag a vallás érdekétől vezetteti magát.

Minden valláspadagogiai túlkapásnak további oka a vallás és nevelés viszonyának téves megítélése. Annál a kétségkívül nagy erkölcsi eredménynél fogva, melyet a vallástanítás a nevelés terén minden hibája mellett is elért, és annál a gyakorlatnál fogva, mely a reformáció óta minden elemi oktatásnak középpontjába a vallás tanítását tette, — mindennél fogva azt a hatást is, a melyet neveléssel a vallás dolgában elérni lehet, erősen túl szokás becsülni. Pedig a vallás annyira legbensőbb és legeredetibb ténye az embernek, hogy nevelése nem inkább, hanem sokkal kevésbbé van hatalmunkban mint egyéb tehetségeké. Vallását mindenkinek sajátmagának kell megszereznie gyakran hosszú és nehéz küzdelmek árán, de mindig és folytonos kritika útján. Nevelője nem annyira a szülői ház, még kevésbbé az iskola, hanem a mi ezek után következik: az élet, melynek gyakran viharai közepette épen a szülői otthon és iskola nevelésével ellentétes úton fejlődik az egyén legelidegeníihetetlenebb tulajdonává. Minden az ezen tehetség kiművelésére irányuló nevelő törekvésnek korlátoltságával tehát eleve számolnia kell. És számolnia kell azzal a vallástanításnak is.

Hogy minő lélektani megfontolások szolgálnak ilyen alapon vallástanításunk, nevezetesen pedig elemi-iskolai vallástanításunk pädagogiai irányítóiként, arról a továbbiak folyamán lesz szó; de már itt szükséges megemlíteni, hogy a vallásosságnak csak oly fokú biztosítása is, a mint