Evangélikus Népiskola, 1909

1909 / 4. szám - Tárca

128 Töreki báróné fölött, hogyan büszkélkednek, pedig tudom ám a tit­kaikat, mert a tarka lepke elbeszélte nekem is, amit neki ök snttog- tak. S ha megmondanám, bizony elpirulna mindjárt a fehér liliom meg a szívvirág. „Hát az kicsoda, akit e sirhalom takar — kérdém — mert a fejfa is hiányzik !* „E hantok alatt egy szorgalmas édes anya alussza csöndes siri álmát. Jó asszony volt. Dolgos, takarékos. Hét gyermeket nevelt föl. Jó gyermekek voltak, derék férfiak és asszonyok lettek. De hát sze­gény volt. A gyermekek is azok lettek. Elhagyták ; itt hagyták. Elte­mették ; elfeledték. Még a fejfája is hűtlen lett hozzá. Itt hagyta ; el­hagyta; csak én — gyermekeimmel és unokáimmal virrasztunk itt fölötte.“ „Isten veletek! Virrasszatok tovább is hűen a hű anya fölött, ti, virágai az egyszerűségnek“ — szóltam. S ezzel lehajtott fővel, bús gondolatokkal haladtam odább. Elmerengésemböl az arcomhoz és vállamhoz lágyan simuló szo- morúfüz ágai s levelei zavartak föl. „Állj meg egy szóra, — szólt hozzám bánatosan, — hiszen úgy tetszik nekem, hogy én már láttalak e temetőbeu téged egyszer-kétszer temetés alkalmával. Azt hiszem, te is olyan tanítóféle ember vagy, mint az, aki itt e sirhalomban találja meg azt, amit a földön hiába keresett.“ „Igazad van szomorúcska, voltam itt e szent helyen néhányszor, midőn kartársamat helyettesítettem. Nem tagadom. Sőt tudom, hogy e nyugalom hazájában egy volt kartársam is pihen, de azt, hogy e helyen nyugodnék, — mm tudtam. De neked édes szomorúcska elhiszem, habár a bizonyító Írás a fejfával együtt nem látható. — Vagy talán nem is volt, vagy ha volt hova lett ?“ „Hagyd el édes jó uram! Ti élők, csak az Írásnak szerettek hinni, pedig hányszor csal az meg titeket. Volt biz itten is egy kis desz­kából készített fakereszt, melyet az egyházközség, — az itt nyugvónak tanítványai készíttettek, mert ez volt a legolcsóbb. Az egyházközség te- mettette el. Mert muszáj volt. Ilyen muszáj volt a koporsója is. Ezért aztán sírja behorpadt, fája elkorhadt. De hát az már mindegy. Elvégre is, födolog: a pihenés, a nyugalom. Az én örzöttem, az én virrasztot- tottam pedig édesen pihen. Rászolgált. Vágyott is utána. Hiszen 26 évi tanítói nyomorgás, tűrés, lemondás, szenvedés után oly jó a nyuga­lom. — Az ócska fakereszt? — kérded. — Eltűnt. Hova? ki tudja? Nem sokáig szégyenkezett itt a többi között.“ „Hallottam én is egyet-mást az itt nyugvó kartársamról. Tudom, hogy szerencsétlen volt; de élettörténetét egészben nem ismerem.“ „Ha meghallgatod, én elmondom. Elmondom igazán, hűen, mert csak én ismerem teljesen, miután egyik gyökerem éppen szivéig ért, azt átjárta, tehát előttem nincsen titka.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom