Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 4. szám - Tárca
125 ember — ha csak teheti, — nincs — otthon, gondoltam. Nem is csalódtam. A kollegáné „hugom-asszony“ (nem ám a Tekintetes asszony!) a dologhoz mért ruhában amiért mint aki a munkát nem szégyenli, — egy kissé röstelkedve, de mégis mosolyogva adta tudtomra Kálmán barátom itthon nem létét. Azt mondotta, hogy vagy a tagra, vagy a temetőbe ment sétálni. ,Ilyen derék szorgalmas asszony mellett csak nem bánatában ment a temetőbe ? — kérdeztem. Dehogy ! kérem, csakhogy itthon ne legven — most ilyenkor“ — szólt mosolyogva. „No ! hát fölkeresem, és — ha szükség lenne rá, — megvigasztalom.“ „Tessék kérem maradni, és inkább bevárni.“ „Persze akadéknak ?! Nem én! — Megyek a temetőbe őt fölkeresni. Isten Önnel! Majd talán mire végeznek, vagy talán inkább -— máskor jövök el.“ Ezzel elindultam — a temetőbe. — Jól ismertem az utat. Egyébkint is szeretek e temetőben időzni. De ne méltóztassék ám azt hinni, hogy tán azért, hogy »a múlandóság gondolatával megbarátkozzam, mint sok nagyképüsködő ember. Eh ! aki még a sír szélén is állt, — nemcsak úgy, hogy tele tüdővel énekli miszerint: „Jer temessük el a testet,“ hanem akire már az orvosok is kimondták „a halálos ítéletet.“ Tehát én nem azért szeretek ott lenni, hogy megtanuljam, mikép: „Minden ember csak halandó mert ezt már régen tudom, — tapasztalásból is. Habár eddig csak másokon. Más valamiért! Tessék elhinni, nemcsak a múlandóságot, az alázatosságot, a megelégedést, és sok más szép erényeket lehet itt megtanulni, hanem soksok egyébre is megtanítják az embert a temetőben levő különféle fejfák, sirhalmok, virágok és fák. Itt láthatni meg legjobban, hogy: „minden fájdalomnak az idő a legjobb orvosa.“ — Méltóztassék csak a föl virágozott legújabb síroktól visszafelé haladni, a 2, 3, 4 stb. éves sírokon át, — a 15—20 éves — elfeledett elhanyagolt sírokig. Elől: „a drága“, „a legjobb; „a feledhetetlen“ kedvesek ; ott . . . lesz belőlük egykor ami most van : „a semmi,“ „a senki,“ „az elfeledett“ .... „Latjatuc feleim zumtuchel“ .... Beszél itt minden. Ott büszkélkedik két szép márványszobor egymásmelleit. A földes úré és nejéé. A hires — neves Arnóthfalvy — pár nyugszig alatta. Az életben is messze kimagaslottak a többi közül. Itt is büszkén hirdeti a drága márványszobor a kiváltságot. Nem is áll szóba ott senkivel. Még amott az orgonavirágra szállt fülemile énekére is fitymálva
