Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 2. szám - Tárca
69 Bábi ott áll, mint egy elitéit. Meggyalázva, kigúnyolva, kinevetve. -— Ámde, mindez nem elég. A tanitó mint későn jövőt kiállítja a pellengére, — a sarokba Egy óráig állt, szégyenkezett ott. Ekkor a tanitó, — örülve a durva viccen, — újra ismétli: „Mars a helyedre, te álomszuszék!“ Helyén, szomszédja, a jószivü Julcsa vigasztalja a síró Bábit :j „Ne sírj édes ! nem baj!“ A kis Bábi egész nap szomorü, . . . beteg. Egyik percben fázik, a másikban ég. Alig tud haza vánszorogni. Tán nem is tudna, ha a kis Julcsa nem segítené. Ez kisérte haza. Otthon nem panaszkodik. Nem sir. Még testvérei körül segít édes anyjának. Vacsorát nem eszik. Kedvetlen. A szülék azonban észreveszik bágyadtságát s részvevőn kérdik, hogy nem beteg-e? — Bánatos mosollyal tagadja, vagy talán nem is tudja, nem is érzi. Hiszen neki, — mint szegény leánynak, —még betegnek lenni sem szabad. Azt a fényűzést kényelmet csak a gazdagok engedhetik meg maguknak,— mint az árendás leánya, akinek hetenkint háromszor van fejfájása, s ekkor otthon játszhatik s több süteményt ehetik. ő csak azt érzi, hogy gyönge, s reszket. De ezért a kis öccsét, — Gábort, — levetkőzteti, lefekteti. S midőn kis ágyacskájára helyezi, dideregve mondja a kis Gábor : „Bábink, de hideg a kezed!“ „Hideg van ám ottkin, csak bújj el kicsikém!“ — mondja; s miközben megcsókolja egy-két forró könycseppje hullott rá. Nemsokára ő is lefekszik. Oly jól esek neki a pihenés, a meleg. Csakhogy mégsem tud átmelegedni. Fázik. Pedig izzad is. Feje zúg. Melléből néha fojtó köhögés tör fel. Elaludnék, — de nem tud. Föl- fölriad. Lázban van. Öntudatlanúl beszél. Édes anyja. — az a jó anya, — fölkel. Odamegy hozzá s kérges kezével jóságosán, szeretettel érinti homlokát. Szól, beszél hozzá. „Mi bajod galambom? . Mid fáj?“ „Kicsufolt . . . nevetnek . . , édes anyám! ne hagyjon! . . Jaj! megfog . , . megver . . . szeme úgy szúr . . . jaj! megöl . . . Édes anyám 1 ... jaj! . . . édes apám! ne hagyjanak! . . Istenem! . . Jaj! tanító úr! beteg vagyok . . . fázom ... ne bántson . . . Ne csúfoljatok! . . . Fáj! . . . Fáj! Fáj! Istenem! . . . Édes anyja szorongva aggódva, részvéttel simogatja s bátorítja : „Ne félj édes leányom! itt vagyok“. Ki bánt?“ „Jaj Istenem! ... a tanító úr ! . . . .* így veigődik ágyában, — hajnalig. Ekkor egy kissé elszunnyad. Az édes anya aggódva virraszt mellette. Közli aggodalmát férjével is. Tanácskoznak
