Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 5. szám - Tárca
160 rozottan elutasíttattunk : „Itt nincs szenkinek szállás“, kijelentéssel. Pénzünk fogytán volt, tehát vendéglőbe nem mehettünk. Mit csináljunk hát ? Eszünkbe jutott, hogy Veszprémben az ottani tanító P. S., ki ma már szintén az igazak álmát alussza, kollegánk volt a soproni képezdében, — utitársam tehát azonnal indítványozta, hogy induljúnk el hozzá. Igen ám, de ekkor már az estéli harangszó jelezte az alkonyt, mely időben mindenki szállásába szokott térni. Én tanácsoltam, hogy maradjunk a meddig lehet a sétáló és járókelő nagy közönséggel fönt, s majd azután valahol lenyugszunk a természet ölén s a nyári rövid éjjelt Így is elütjük, hiszen ily kellemes időben minden bokor szállást ád a megszorult utasnak. Azonban zsebünk üressége s barátom hajthatatlan konoksága végre is elindított bennünket a Veszprémbe vezető országúton. Útközben jutottak eszünkbe a Bakonyban akkor még grasszáló »szegény legényele«, kik közül az akkortájban garázdálkodó Savanyú Józsi élményei foglalták ie gondolatainkat s Így a legnagyobb szorongások között haladtunk a leggyorsabb léptekkel a jobbról és balról sűrű erdővel szegélyezett országúton. Ha egy ág zörrenést, avagy égy-egy erősebb szélsuhogást hallottunk, már akkor féltünkben, a szegény legények előbukkanását képzeltük magunk előtt. Egyszercsak valami fiakker-féle kocsi kocogott utánunk, szintén Veszprém felé tartván, ami némi bátorságot öntött belénk az akkor már teljes sötétségben, azonban ez csak percekig tartott, mert gyorsan hajtván a balatoni kirándulókkal, csa'namar hátrahagyott bennünket. Mindaddig míg robogását hallottuk a kocsinak sokkal bátrabbak voltunk, egyszerre azonban a zaj is elnémult és mi a zajtalan csöndben szótlanúl lépdeltünk tovább, halkan, a legpiánóbb tempóban fütyörészve, a • Mexicói induló«-nak talp alá alkalmas ütemeit, részint, hogy bátorítsuk magunkat, részint, hogy gyorsabb tempóban és köny- nyebben szedhessük lábainkat. Egyszercsak mindkettőnknek torkunkba rekedi a füttyszó s a legnagyobb megdöbbenéssel konstatáltuk egyhangúlag, hogy előttünk valami kutyaféle állat surrant át az úton, egyik erdőszélbó! a másikba. „I.átod pajtás, ime itt a veszedelem, amitől oly igen rettegtünk, mondám én barátomnak — ezen elsurranó állat bizonnyal valamely szegény legénynek a kutyája és készen lehetünk most már arra, hogy minden pillanatban megtámadnak bennünket s ámbátor úgyszólván semmi zsákmányt nem fognak nálunk kapni, mintamellett áldozatai lehetünk az ismeretleneknek“. Barátom is megijedt s lassan mokogta, hogy bizony jobb lett volna Füreden maradnunk bármi áron is ! Elgondolhatni minő szívszorongva és kétségbeesetten haladtunk tovább néhány percig. De hála a gondviselésnek feltevésünkben csalatkoztunk, mert az ismeretlen állat átsurranása után semmi komoly következmény nem adta elő magát. Bizonyosan valami erdei vad : róka, avagy őzike mehetett keresztül előttünk s mi azt szegény legények kutyájának néztük, — így magyarázgattuk utóbb a dolgot a legnagyobb örömmel és a legcsendesebb susogással. (Befejezés következik.) Bándy János, ev. tanító.
