Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 3. szám - Tárca
97 dolgokkal, ez mind csak üres keret, de ami azt megtölti, ami ebbe életet ád, a szellemet, azt a tanító egyénisége adja meg a tanításnak, és ez a szellem válik kincsévé vagy átkává annak a nemzedéknek, amely kezére bízatott. A tanítói kar, mint akire egyházunk s hazánk boldogulásának legtöbb feltétele, az ifjú nemzedék nevelése és tanítása bízatott, a legteljesebb mértékben megérdemli egyházi hatóságai részéről ugyanazt a méltányos elbánást, amelynek hazánk közoktatásügyének vezetője a hivatkozott törvény megalkotásával, a saját tanítóival szemben olyan elismerésre méltó példáját adta. Az egyháznak épen úgy érdeke, hogy minél szorosabban fűzze magához tanítói karát, mint az államnak. A magyar közélet — hosszú emberöltőn át — kemény tusában, fárasztó küdelemben állott egy rendszer ellen, amelynek zsibbasztó hatása érezhető volt minden téren. A kultúra területén is. A rendszer megdőlt. Közéletünk felébredt a zsibbasztó lidércálomból. Mint az elmúlt, zord tél után ébredő tavasz-szakán a természet minden erőt a letarolt mezők, lombtalan erdők új díszítésére fordítja : úgy indúl meg közéletünk egész vonalán a feltámasztó, új életre keltő, új életirányokat topodó munkálatok nagy sorozata. Ebből az újjá teremtő munkából ki keli vennie részét a magyar tanítóságnak is. Mert a magyar nemzeti kultúrának az a jrészlete, amelyet a népoktatásnak kell művelnie, az elhanyagolt közéleti ága. zatok közöl talán a legelhanyagoltabb állapotba került. Aki a tennivalók felett gondolatokba mélyed, kiindulási pontul csakhamar rábukkan arra a követelményre, hogy — zárjuk le a múltat ! Mert a sivár közel múlt és a virágzásnak óhajtott jövő között kapcsolatot, folytonosságot nem szabad keresnünk. A múlt fő-jellemvonása az idegen formák után való gépies, lélek nélkül való, rendszertelen kapkodás volt; eredménye pedig a fennakadás, tespedés lön. (Folytatása következik.) C Múlt és jövő. (Tanügy-politikai csevegés.)
