Evangélikus Népiskola, 1907

1907 / 1. szám - Beyer Teophil: A nevelési eszmény Luthernek "A keresztyén ember szabadságáról" című irata alapján

15

nek emberi hivatásának s így önmagának megítélésére egy szabály adatott, mely, ha a tűnő nap-nap után változó, igadozó véleménynek hatalmától szabadulni kíván, életének zsinórmértékét képezze: Istennek törvénye, parancsolatai. Ez a törvény mutatja meg neki Istentől nyert és azért igazi hivatását, de egyúttal tudatára hozza azt is, hogy ő képtelen ezen hivatásának teljesítésére. Ezért mondja Luther a parancsolatokról : a parancsolatok „csakis arra rendelvék, hogy az ember megismerje belőlük jóravaió tehetetlenségét és megtanuljon önmaga felett kétségbe esni, És ezért mondatnak is ó-testamentomnak és mind az ó-testamentomba tartoznak. Miként ez a parancsolat: „Ne

kivánj gonoszt“ bizobyitja, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk és

egy ember sincs gonosz kívánság nélkül

.............« (Dr. Luther Márton

m

üvei II. k. 227 s k. o.) — Az ember természetei lényének ennél a megítélésénél minden attól függ, hogy az embert ne tartsuk szabadság nélkül való teremtménynek, mint aki életének s korának körülményeiben találja mivoltának kimeritő magyarázatát avagy aki természetes testi és lelki állapotának kérlelhetetlenül alá van vetve. Ha ezek a nézetek a valóságnak megfelelnének, úgy az ember nevelésére irányuló minden kísérletet merő képtelenségnek kellene tartanunk. Nevelési (erkölcsi) eszmény nélkül nincs nevelés, anélkül csakis ídomításról lehetne szó. Az embernek szabad akarata és az akarat nyilvánulásait illető Ítélőképessége, amint az a lelkiismeret szavában érvényesül, egy eszményre utal, mely felette áll, mely nem az ember gondolatvilágából vette eredetét; ez az eszmény mint iránta támasztott követelés és így mint feladat, mely megoldásra vár, emberi lényével elválaszthatatlanul összeforrott. Amig az ember ezt a feladatát és hivatását illetőleg saját gondalataira épit, setétségben jár. De ha Istennek igéjére hallgat, akkor szemben találja magát avval a követeléssel melynek meg kell felelnie. Ekkor tapasztalja azután saját tehetetlenségét, melynek tudata ép abból a követelésből ered. De ez a tapasztalata egyúttal előbbre viszi ; „ebből tanulja meg önmaga felett kétségbeesni és máshol keresni segítséget, hogy gonosz kívánság nélkül való legyen és így a parancsolatot más valaki által betöltse, mire magamagától képtelen.“ (I. m. 328. b.)

Hivatásának ez az eszménye az embert Istenre utalja. Ha ez az eszmény lelkét eltölti, úgy az mint lényének céltudata és egyúttal mint élete jelen állapotának a céltól való eltérésének tudata érvényesül a lelkiismeretben. Úgyhogy viszonya ahhoz a lényhez, mely élete felett határoz és igy hivatását feléje szabja és annak teljesítése felöl számot kér tőle, a lelkiismeretben érvényesül, A lelkiismeret szava által Isten Ítélete nyilatkozik meg az emberben. Miként szól ez az Ítélet, arról Luther igy nyilatkozik : „Ha már az ember a parancsolatokból a maga tehetetlenségét megismerte és átérezte, úgy hogy immár aggódni kezd azon, hogy hogyan tesz eleget a parancsolatnak, mert hát a parancsolatot teljesíteni kell, avagy neki el kell kárhozida: akkor eléggé meg