Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 3. szám - Kárpáti Sándor: Félszegségek az énektanításnál
80 egyházi éneket, egy búsuló népdalt igy elejétől végig ff vagy pláne három f-fel elénekelve 1 . . . Hogy a hallást mennyire rontja a kiabáló éneklés, az kézzel fogható: amely gyermek nem bírja a nagy hangot, különösen ha magasra kapaszkodik, az első magasabb hangnál hamisan fog énekelni, „lehúzza“ a szomszédját, az meg az övét s mire az ének véget ért, az egész kiabáló gyerekhad akárhányszor másfél hanggal is lejebb végzi, mint ahol kezdte. Pedig milyen szép a piáno ének, a szinezett dal, ahol az egyes részek az érzelemhullámzáshoz, dallamlej. téshez képest szilite önként fentebb vagy halkabb éneklést követelnek. Az örökös zümmögő éneklés sem szép, de azért több legyen a piano, mint a fortisszimo. Egyike a legcsúnyább hibáknak a rút szövegkiejtés, kivált a magánhangzók elferdített éneklése (amit ismét a kiabáló énekeseknél lehet leginkább észlelni.) Az é-t, i-t, széles szájú e-nek ejti (J*zus Krisztus üstén); az e-t és ó t nyafogó a-nak (Ja kadvval ....); az át amolyan a-, o és u-ból összeolvasztott felemás hangzónak, (arank = urunk) Halottam én az örökszép Himnuszt nem egyszer efféle magánhangzó-torzítással: Esten áldd meg á mágyárt, Jä kadvval .... stb. — A mássalhangzók pongyola kiejtése ritkább félszegség, de előfordul ott, hol a tanító nem figyelmezteti a gyermeket; hogy a k-t, s t, t.t, f-et s kivált a kettőzött mássalhangzókat éneklés közben is ép olyan keményen ejtse, mint beszédközben. S ugyané hibával együtt szokott járni a szóknak franciás egybeolvasztása, tudniillik a szóvégi mássalhangzónak a következő szóhoz való fűzése. Pl. Grisztusurungnak áldott születésén .... Ismételten idézem a fenti mondást : „Ügy énekelj, fiam, ahogy beszélni szoktál“ A szóknak kelytelen megszakítása szintén gyakori énektechnikai hiba. A növendék nem tudja, hol és mikor vegyen lélekzetet; tehát vesz akkor, amikor a fujtatóhól elfogyott a levegő, nem törődve azzal hogy az összetartozó mondatrészeket, az egyes szókat miként tördeli szét. Erre határozottan tanítani kell az énekest: A sor kezdetén mély (de sohasem zajos) lélekzet veendő; ha érezzük, hogy a levegő fogyóban van, vagyünk újra észrevetlenül lélekzetet, de sohasem valamely szó közepén; a jelzőt s jelzett szót sem szabad szétszakítani. Általában szükségtelen minden második, harmadik szótag után tüdőnket újból teleszivni levegővel. Helyes lélekzetvétellel 6 — 8 szótagot könnyen elénekelhetünk megszakítás nélkül, még lassúbb ütemnél is. A sok lélekzetvétel még tüdőgimnasztika szempontjából is ártalmas, az éneket pedig darabossá teszi s értelmileg is elcsúfítja. Van még egy hiba, még pedig öreg hiba, miről a gyereket leszoktatni vajmi nehezen megy, mert ebbe aztán mások is beleszólnak. Ez az u. n. kanyarg.itás. Az énekes t. i. már előre jelzi, milyen hangra fog felkapaszkodni, vagy aláhajlani, szóval megkörnyékezi a dallam egyes hangjait, s ezzel olyan csavargó nótát hoz létre, hogy még a szerzője is alig ismer rája. S teszi ezt a nép kivált
