Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 6-7. szám - Alex Albert
184 ajkaira, így működött ő soha meg nem szűnő ügyszeretettel, soha meg nem szűnő eszményi lelkesedéssel 34 éven keresztül. Ezen hosszú idő alatt olyan közbecsülést, olyan tiszteletet teremtett magának, amilyennel csak egyes kiválasztott egyének dicsekedhetnek. Hogy hivatásához mennyire ragaszkodott, azt bizonyítja egyebeken kívül az is, hogy habár anyagilag nem volt rászorulva s habár utóbbi években meg- megujuló szembaja mind nagyobb akadállyal lépett fel hivatalos teendőinek teljesítésében, ő mégis tovább tanított volna még, ha az isteni gondviselés a világító szövétneket munka közben ki nem ragadja kezeiből. Utóbbi években a nagy szünidő alkalmával évről-évre ellátogatott Karlsbádba egészségének teljes helyreállítsa végett hol állandó társai voltak. Bachát Dániel a nemrégiben elhunt bányakerületi püspök és Horváth Sándor ev. lelkész, kikkel itt igen kellemés órákat töltött. De, bár az öregség nyoma mindinkább meglátszottak rajta, ily hirtelen elhunytát nem várhatta senki. Délelőtt még kicsiny seregével az Uránia tudományos színházban tartott gyermek előadáson volt, délután is még hivatalos teendőit végezte s este midőn sétára indult a lépcsőn összeesett s néhány óra múlva, anélkül, hogy csak egy pillanatra is magához tért volna, kiszenvedett. Szivszélhüdés érte. Alex Albertet, mint embert a nemes egyszerűség és a végtelen szerénység jellemzik. Hozzá mindenki mindenha a legnagyobb bizalommal közeledhetett s ő mindenkit a legnagyobb szívességgel fogadott, akármi ügyben fordult is légyen hozzá. Jó szive mindenkor készsé. gesen megkönnyítette a hozzá bizalommal forduló ifjak tanulmányának tovább folytatását az által, hogy részökre házi tanítói, nevelői állást eszközölt ki. Szerénységénél fogva soha sem kereste az érvényesülést és soha előtérbe nem törekedett. Az ő munkaköre az iskola volt s ott a megtestesült lelkiismeret és pontosság mintaképéül szolgálhatott bár kinek. Egyházi és világi hatósága készséggel elismerte az ő kiváló érdemeit s az ő nagyszámú, már javakorban levő volt tanítványai a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékeznek reá s boldogok voltak, ha gyermekeiket is az ő egykori tanítójuk atyai gondozására bízhatták. A külső elismeréseket soha sem kereste. Boldog volt ő, ha látta, hogy nem dolgozik hiában, hanem az elhintett magvak nemes gyümölcsöt termő talajba hullanak. Az elismerést önmagában kereste s azt ott bizonnyal meg is találta, mit bizonyít az a fenséges nyugalom, mely egész valóját áthatotta s az a kifogyhatatlan ártatlan kedély és egyensúlyát soha el nem vesztő lelki béke, mely bár nehéz megpróbáltatásokon ment is keresztül, soha el nem hagyta. Szerette is ezért őt, mindenki különösen kartársai és barátai, kik, ha bárhol megjelent köztűk, a legnagyobb örömmel fogadták s valósággal becézték a jó Berci bácsit. S ő is viszont mindenkor szívesen időzött a jó barátok körében.
