Evangélikus Népiskola, 1906
1906 / 6-7. szám - Zábrák Dénes: Diebold Károly sírjánál
181 „Hagyjatok békét nekem, hadd kesergessem magamat sírással, ne erőltessetek engemet,hogy megvigasztaljatok.“ így jajgat boldogságának romjain a pótolhatatlan veszteségének súlya alatt megtört fiatal özvegy, két kis elhagyatott árváját átkarolva reszkető kezeivel. Alig merem érinteni is azt a sajgó sebet, melyről szerető hitvesi és anyai szive vérzik. Az ő alig 10 éves földi paradiesoma mindörökre elpusztult, életének ragyogó napja elsötétült, ködbe borultak vándor útján a családi boldogság illatos virágai — a gond és keserűség szúró töviseivé változtak. A jó férj, a gondos és gyengéd családatya, akinek még utolsó sóhaja is gyermekei boldogságáért mondott imádságba olvadt fel, — búcsút vett övéitől, gyászt és zokogást hagyva maga után. Gyászol az agg édes atya, aki jeles tehetségű gyermekeit, egymás után kénytelen eltemetni, gyászolnak a testvérek, a rokonok a hű anyós, kik az elhunytat mindig meleg ragaszkodással öleltél keblükre. Méltán gyászol egyházközségünk népiskolája, növendékserege, tanítói kara és elöljárósága, midőn korán, igen korán sírba kell helyeznünk azt a kiváló jeles néptanítót, aki széleskörű tudásával, vasszorgalmával, lelkiismeretes buzgóságával és páratlan szerénységével az iskolának és gyülekezetnek dísze, büszkesége, a növendékeknek szerető atyja, hivataltársainak jó barátja és szakavatott tanácsadója volt. Méltán siratjuk öt mindnyájan, mert szeretetünket és a közbecsülést szép tehetségeivel, aranytiszta jellemével, nyájas előzékenységével és hű kötelesség érzetével vívta ki magának. S én nem csupán mint munkatársa az anyaszentegyház veteményes kertjében, hanem úgy is, mint atyai barátja, aki az ő kiváló képességének szép reményekre jogosító fejlődését már kis gyermekkorától fogva figyelemmel kisérhettem, a népnevelés terén kifejtett nemes buzgalmában és elért sikereiben gyönyörködhettem, az őszinte részvét és bánat könyeivel adózom áldott emlékének. „Hagyjatok békét nékem, hadd kesergessem magamat sírással, ne erőltessetek engemet, hogy megvigasztaljatok.“ Hisz ilyen sebre nincs balzsam, ilyen bánatban nincs vigasztalás; ilyen veszteséggel szemben nem tehetünk mást, mint hogy meghajtjuk fejünket keresztyéni alázatossággal az élet és halál hatalmas úra előtt, ezt mondván; Atyánk! legyen meg a te akaratod! — Te akartad, hogy a hosszas évek óta tartó nyavalya, melynek láncaiban az elhunyt csendes megadással annyit, annyit szenvedett, végre is halállal végződjék, te akartad, hogy az önfeláldozó gondos ápolás, melylyel a gyengédszivü, szerető, hitves beteg ágya párnáiból a töviseket kiszedte és kínjait enyhítette, az orvosi tudománynak minden erőmegfeszitése s mind az az érdeklő fohászt mely a halállal vívódó beteg fonyadt ajkairól, övéinek s mindnyájunknak aggódó szivéből hozzád, reggel és este emelkedett: Atyánk, ha lehetséges, múljék el tőlünk e keserű pohár — célt ne érjen; te a szenvedő gyötrelmeinek másként vetettél véget; te az eltört testnek
