Evangélikus Népiskola, 1905
1905 / 2. szám - Sass István: Az új népoktatási törvényjavaslat
47 rendezésnél óriási hibát követtek el. amely félő, hogy a magyar tanítói kart — melyről tagjai lévén tudjuk — hogy abban a nagy dolgok elérésére oly igen szükséges tanítói köz^zellem úgy is igen kis mértékben van kifejlődve, teljesen kasztokra, állami és nem állami tanítókra fogja szakítani, és a felekezeti tanítóságot vissza fogja vetni abba a fásuk és közönyös állapotba, amely eddig is igen nagy akadálya volt mind a tanügy, mind az egyesületi élet fejlődésének. Az az egy pár millió korona, amely a fizetések egyenlővé tételéhez szükségeltetnék, olyan befektetés lenne, amely bőven megteremné áldásos gyümölcsét, Nem szeretnék ismétlésekbe esni, mindnyájan ismerjük az okokat, amelyeket a két fél saját igaza bizonyítására felhoz, és aki azokat nyugodtan mérlegeli, az kénytelen beismerni, hogy itt az igazság, a méltányosság, a közérdek kívánalma mind és mind a községi és felekezeti tanítóság részén van, mig a másik oldalról csak a rideg „nem lehet* az egyedüli érv. Nem osztom azok nézetét, akik a tanítói kart erőnek erejével állami tisztviselők részére megállapított XI. fizetési osztály 3. fokozatába akarják bévonatni, én nem helyezek erre semmi súlyt, a fő az, hogy a tanítói pálya olyan díjazással legyen összekötve, amely egyrészről nem ismer különbséget tanító és tanító között, másrészről meg tisztességes megélhetést biztosit a tanűgy munkásainak. — Sokan állítják, hogy az 1868. évi törvényben megállapított 300 frt minimumhoz képest az új javaslat óriási haladást jelent. Tagadom, ez nem haladás, hanem visszaesés. Tessék csak visszatekinteni, hogy milyenek voltak a tanügyi és életviszonyok több mint három évtized előtt. — Akkor az a 300 frt számot tevő haladás volt, mig ma a 800 vagy 1000 korona visszaesés, mert megváltozott életviszonyaink folytán nem felel meg a 300 frt akkori értékének. Állapodjunk csak meg egy pillanatra ennél a pontnál, és iegyen szabad felvetni a kérdést, hogy mi is lenne az eredménye a javaslat elfogadásának ? Az, hogy folytatódnék a már megkezdett invásió, s özönlene a tanítóság az állami iskolákhoz. Igaz, hogy bár száz pályázó legyen is egy-egy államtanítói állásra, azért alkalmazva csak egy lesz, de eltekintve némi protektiós dolgoktól, az mindig a legjobb, és a végeredmény az lesz, hogy a tanítói kar kiválói bejutnak az államhoz, a középtehetségünk, megmaradnak a felekezeteknek. Igaz, hogy már sok középtehetségü embert láttam, aki felküzdötte magát a lehető legmagasabban, mig mellette kikiáltott tehetségek elmaradtak, de ez csak szerencsés kivétel, amit szabályul elfogadni nem lehet, és a dolog vége még is csak az lesz1, hogy a felekezeti iskolák nívója le íog szállni és pedig azon egyszerű oknál fogva, mert az államnál alkalmazott kiváló tanerő tanít 30—40 gyermeket egy esetleg két osztályban s van hozzá jól felszerelt iskolája. A felekezeteknél maradottak küzdenek a túlzsúfoltsággal, vezetnek hat osztályt s az iskola felszereléséről csekély kivétellel nincs is mit beszélni. Azt hiszem teljesen
