Evangélikus Népiskola, 1904

1904 / 1. szám - Tárcza

20

nmével visszaélni nem akarok, a főgymnáziumi és theologiai deákpályámon gyorsvonat sebességével kell végig robognom.

Akkor ugyan még nem volt kiépítve a vasúthálózat, de már a gyékényes kocsin való három napi diákutazás romantikája kezdett homályosodéi. Én már gőzhajón utazgattam Tolnától Bécsig és onnan visz- szafelé vasúton Sopronba; haza is ugyanazzal a vargabetűvel. Urasan utazgattam, mert a hajóra első osztályra szóló szabadjegyem volt, melyet a dunagőzhajózási társaságnál gépészmérnök bátyám juttatott. Egyszer hazautazva, Bécsnél a nagyhajó étkező kajütjének bársony pamlagán kézi táskámmal helyet foglalva, a vidék szépségében gyönyörködvén,, hosszabb időt töltök a fedélzeten, végre lemegyek a terembe, táskámat nem találom a helyén. Megjegyzem szép zöld plüsbársony útitáska volt, fényes kis lakattal, — bátyámtól kaptam. Körülnézek, s megtalálom máshol, az ajtóhoz közel a pamlag alatt. Kinyitom — és majd ónossá leszek, tartalma szép hímzett női egyetmás. Szólok a pincérnek, hogy a női kajütben tudakozza meg, kinek van ott ehhez hasonló táskája, mert bizonyos, hogy véletlenül elcserélődött. — Jön a pincér s jelenti, hogy van ott egy ilyeh táska, de állítólagos tulajdonosnője sajátjának mondja. Engedelmet kérve belépek a hőlgyszalonba, s a hogyan tudtam, tört németséggel felkértem a hölgyet, hogy legyen szives útitáskáját kinyitni. Megteszi és: „Jeszszesz Mária“ — majd ónossá lesz,

midőn szépen kikolmizott fodrait oly metamorfózison átesve látja. Természetes, aztán vísszacseréltük.

Soproni diákkoromból csak még egy stiklit legyen szabad elbeszélnem : A gyönki jó „Waszu-ja szerepét a „Fraumám“ váltotta fel, azzal a különbséggel, hogy már ez nem kedveskedett a „szatyihoz“ sem „Készmata*-val, sem „Siszszach^-chal; sem semmifele „epesz“-szel. Boldog volt az, a kinek öt krajcárja volt s a lyceum melletti boltban „Kramlit“ vehetett rajt a szépséges hentes kisasszonytól. Délutáni leckeóra utánra szokott kisülni a „Kramli“, és a nemes ifjúság szinte tolongva rontott az üzletbe, mert ritkán jutott mindenkinek. Ezért már előre szoktuk lefoglalni, előre letevén az árát. Egyszer én egy forintot kapván hazulról, hogy a kramlit sok időre biztosítsam, átadtam a kisasszonynak a forintot, tört németséggel ; „Fräulein, zwanzígmál mir Kramel!“ Lecke után megyek a boltba, hogy kiveszem az első porciót. hát a kisasszony odaád egy rengeteg nagy stanicliban húsz porció pörcöt. Nagyot nézek, de a kisasszony mosolyogva kérdi; „No ist’s nicht knua?“ »Ja!“ — mondok, és viszem haza. Gyertek fiuk, van „Kramli“ quantum satis. A jóból is megárt a sok, még a diákgyomornak is. Behívtuk a' fraumámot, ki aztán eszmecsere után néhány hatosért vállalkozott, hogy lisztet és zsírt adva hozzá, pompás kramlístercet pirít nekünk legnagyobb kasszeroljában.

Aztán összehívtuk valamennyi tolnamegyei földit, a képezdéből is, sőt még az utcák szorosaiból is kényszerítvén bejönni mindeneket; megtellett a díákszoba vendégekkel s nem akadt közülök egy sem,