Evangélikus Népiskola, 1903
1903 / 4. szám - Sass János: A gyermek foglalkozása
100 így a gyermek egy helyen ülve ostort pattogtatva s lovát biztatgatva megérkezik, látogatást tesz, búcsúzik, átéli az utazás minden mozzana- tait és kedélyváltozásait. És ez nem játék a gyermek lelkére nézve, hanem komoly foglalkozás, mely mellett az értelemnek és a szívnek meg a testnek is önállóan munkálkodó, tevékeny szerepe van. Nem kel! tehát a gyermek kezébe kész játékszert adni. Egy pár faág, melyet késével szét faragcsálhat, vagy a melyből egy sima hengert, kutágast, más egyebet alakíthat saját képzete szerint, saját erejéből ; egy karton lap, melyet késsel vagy ollóval tetszése szerint szétdarabolhat, összerakhat, mindig jobban, maradandóbban leköti a gyermek érdeklődését és serkenti munkakedvét, mint bármely ragyogó, meglepő, bámulatos kész játékszer, melylyel nem lehet semmi egyebet tenni, mint legfelehb szétrombolni. Mikor pedig azt látja az ember, hogy a gyermek az ő munkájában technikai nehézségekbe ütközik, midőn nem tudja, hogy a homokot előbb jól meg kell tömni, hogy abba kemenczét lehessen vágni, vagy nem tudja, mikép lehet papírból ökröt kivágni úgy, hogy az meg is álljon, mint az igazi ökör, akkor szükséges, hogy a felnőtt egy kis útmutatással álljon melléje. Biztosra vehető, hogy az ilyen foglalalkozás mellett a gyermek hosszú ideig érdekkel, mondhatni buzgósággal munkálkodik és egy hamar nem unja magát. A kedélyvilág fejlesztésére nézve pedig elkerülhetlenül szükséges a társaság és pedig a gyermektársaság. „Csendes magányban fejük a talentom, világ zajában az állandó Charakter“ — mondja a költő. A világ zaját a gyermekre nézve vele egykoruak társasága képezi. A szív húrjait rezgésbe kell indítani, különben azok épugy eltompulnak s fogékony- talanokká lesznek, mint az érző (látó, halló stb.) idegszálak, ha azokat nincs alkalma a gyermeknek gyakorolni Részvét, önmeggyőzés, önföl- áldozás, mások kívánságának tisztelete, a viszontlátás öröme, a bucsu- zás fájdalma, emberismeret és a többi társasági erények a magánosán nevelt gyermek keblében csak satnya módon tudnak kifejlődni. Puszta oktatással ezeket az erényeket kifejleszteni nem lehet. Szükséges, hogy a gyermek az ö saját világában átélje azon kedélyhullámzásokat, melyek a társas élet folyamán keletkeznek. És ezt a nevelő hatású társaságot a felnőttek — legyenek bár legmelegebben szerető szülők vagy idősebb testvérek — nem nyújthatják a gyermeknek, A felnőtt nem képes a gyermek gondolkodása körébe leereszkedni, vagy ha képes volna bár: a gyermek nem tud iránta úgy érezni mint a kortárs iránt. A szülő előtt tehát komoly feladat legyen, hogy gyermeke számára megfelelő társaságról gondoskodjék. Még az olyan gyermekekre nézve is, kik többen vannak hasonló korúak, szükséges, hogy idegen gyermekkel együtt foglalkozzanak, an'nál szüségesebb azokra n-jzve, kik otthon egyedül vannak. Minden emberismerő tudja, mennyire meg lehet különböztetni a közéletben azokat az embereket, kik magánosán nevelődtek, azoktól, kik gyér-
