Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 3. szám - Tarlózás. VI.
76 sem okozna keserűséget az említett tanügy barátnak, ha a gödör egészen elnyelne is. No de nem személyeskedni akarok én, hanem követni az intést, a mely kihámozva a búrokból így szól: valljon a mig országos ügyek megvalósítását és elintézését sürgetem, itthon rendben van-e minden? Nem jobb volna-e itthon söpörgetni, mint a szomszéd háza előtt? — Isten tudja. Én azt hiszem rendben mindenünk, hanem azért nézzünk körül, részemről kész örömmel mutatok meg mindent. — De meg ha itthon maradok, az a hasznom is van, hogy nem mondhatják elleneim, — ha vannak — hogy mindig a más földjéről szedem a kalászt, én bizonynyal tudom, hogy találunk ezen az áldott somogyi földön kalászt eleget, hadd lássuk milyenek ! Itt van egy mindjárt, az első pillanatra úgy látszik, hogy üres, pedig dehogy. — Tele van vékony apadt szemmel. Külső ránczos héj, minden szik, minden tartalom nélkül, no ezt könnyű felismerni, ez a régi alapszabályunk. — Félre vele! Felveszek egy másik kalászt, ez már igazán üres, csakhogy ennek meg az a nagy hibája van, hogy nem mi szemeztük ki, hanem a főt. kér. gyűlés, ez a gyámolda. — Erről azonban nem beszélek, mert a t. Szerkesztő úr elvi ellensége a „Dixi“-nek, s ha nem vigyázok magamra még megesik velem, hogy nem ád helyet s el kell men- nem a „Nemzeti Iskoládba. Tovább tehát a veszélyes helyről, hadd nyugodjék ez is. — Keressünk másikat! Nem soká kell nézegetni itt is fekszik egy. — Telt ugyan, de nem valami ép szemekkel. Soká forgatom, vizsgálom magam is, a mig rá ismerek, s ennek az az oka, mert mi a vékony szemek helyett az egyházmegyei gyűlésen teltebb szemeket raktunk be, csakhogy a mint látszik a főt. kér. gyűlés vissza tette azokat, a melyek bent voltak elébb. Ez a tanítók szolgálati szabályzata. — Ennek a legfőbb hibáit majd megismerjük akkor, ha nyugdijba megyünk, vagy még inkább utódaink, ha meghalunk. Hanem most már igazán kezdek zavarba jönni, s ha értenék a divatos dolgokhoz, azt mondanám, hogy ideges kapkodás vesz rajtam erőt. — Micsoda szerencsétlen egy nap ez a mai, hogy egy ép kalász nem kerül a kezembe. Még utóbb azt gondolja egyik-másik jó akaróm, hogy készakarva szedem össze ezt a sok kalászt. — Pedig dehogy ! Végre van egy ! Micsoda gyönyörű érett szemek, ni de a másik vége ennek is üres. — Igaz, de legyünk őszinték, a meddig üres, azt mi szemeztük ki ; hanem a másik felét bármint szerettük volna is, nem tudtuk, mert a kér. gyűlés elvette tőlünk s rá bizta a népiskolai bizottságra, az vizsgálgatja most, hogy érdemes volna-e a bent levő szemeket elvetni. — Ez az új alapszabályunk. Ha akad olvasóim között — már t. i. ha egy általában^ vannak ilyenek — a ki hosszú távoliét után összejött beczézgetett kedven-
