Evangélikus Népiskola, 1901

1901 / 2. szám - Tárcza

másságok, sem magasság sem mélység, sem jelenvalók sem k'övetkezendók el nem szahaszthaínak minket a te szerelmedtől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban*, üdvösségünk s éltünk kútfejében, — most és mindörökké — Ámen !

Ifj. Draskóczy Lajos.

Kis mama kis emberekről.

vm.

Az egész tájra egy fenséges augustusi est magasztos csendje borult . . .

Ketten ültünk a vadszőlővel sűrűn befuttatott oszlopos tornáczon barátnőmmel és kézi munkánk felett elmerengtünk az élet ezerféle gondján, baján.

A négy nagyobb gyereket mindjárt ozsonna után 'felrakta a mi kedves Pista bátyánk kocsijára és nagy ujjongás, sivalkodás között robogott ki velük a gőzcséplőhöz

Margitka egyedül maradt otthon. Egy ideig főzőcskét játszott afféle semmivel és jól tartotta vele babáit, azután ő is odatelepedett közibénk, hogy segítsük neki kiböngészni, mit játszszék azontúl.

— Tudom máj néni. Anyukást játszunk és Etelka néninek én leszek a kis lánya.

És azonnal eltipegett a nagy kertbe, a honnan csakhamar egy csokor vadvirággal tért vissza. Nagynénjének színes szalagg’al át kellett a kis jószág derekát kötnie, melybe a virágját beletüzte, azután a falusi lánykák többé kevésbbé negédes modorát utánozva, engedélyt kért rögtönzött anyukájától, hogy elmehessen a templomba.

Csak térült fordult ám a mi Margitkánk az üvegházból.

— Anyukám, megjöttem a templomból.

Kis vártatva csak újból megszólal a piczike.

— Anyukám, elmegyek a könyöjgésje is.

— Jól van kis lányom, csak menj el és imádkozzál én értem is.

A kis árva reánk emelte szép szemeit és csodálatos megilletődéssel hangjában válaszolt:

— Etelka néniéjt nem imádkozom, mejt még nem halt meg.

*

Piczi, piros eperajkát összecsucsorítva és hamiskás pillantásokat vetve a konyhaasztalon heverő csokoládéra, biztosított róla Margitka, hogy az ő torkos szivecskáje nagyon siereti ám a csokoládét.

Napközben azonban figyelmeztettek barátnőim, hogy egészségi szempontból tagadjak meg a gyermekektől mindennemű nyalánkságot.