Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 2. szám - Tárcza
53 Ennek bizonysága édes Hazánknak, a keresztyén Magyarországnak a mai nappal bezáruló <joo éves története. óh, ha a szent estén gondolkozni kezdünk a régi napokról és az elmúlt időknek esztendeiről, akkor lehetetlen, hogy ne rebegje ajkunk a magyar dalnokkal. „Él még a magyarok Istene; hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühvei: ő védelmeze. Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezér nyomdokát, Mint a folyóvizén által a napképe Áthúzódik rajta aranyhid gyanánt“. . . . Ennek az aranyhidnak első hatalmas ivezete volt a Gondviselés ama munkája, mely elődeinket oly korán elvezette a Jézus bölcsőjéhez, hogy a bethlehemi jászollal együtt kapja meg nemzetünk örök életének biztos feltételét .... Hol van az a magyar szív, mely ne érezné e pillanatban elemi erővel, hogy e bölcsőből születhettek csak népünknek nemzet föntartó nagy erényei, melyek páratlanná tették a magyart e föld kerekségén; hogy e bölcső lakójának keresztfája viselhette egyedül azt az áldozatot, mely kiengesztelhette annyiszor a magyarok Istenét, azokért a rettenetes honfi bűnökért, a melyekért e nagyvilágon legföljebb csak Izrael népét verte hasonlón keményen vasvesszőjével a bosszúálló Jehova szent keze! . . . Óh nagy Isten ! — hova lettünk volna annyi századok vérzivatarjaiban, ha első királyunk István koronájának gyöngyeiből nem a krisztusi szeretet, nem a hegyeket emelő hit, nem az imádkozni tudó reménység ragyogott volna le szelíd sugárral népeire!? . . . ha Lászlónak vállal magasabban kiemelkedő daliás alakját nem a megnyilatkozott ég fényes sugarai tették volna oly tündöklővé!? ... ha Kálmán királyunk nem tanította volna már 804 évvel ezelőtt arra nemzetét, hogy a hit nem lehet vakbuzgó, a szeretet nem gyújthat máglyákat, a vallásos eszmék megtisztítója a tudás, s ennek jóra irányítója és megszen- telője a Krisztus szelleme ! Hova lett volna pártos nemzetünk, ha Mogyoródnak testvér háborúról beszélő bús emlékű téréivel szemben nem emelkednek Cserhalom, a testvéregyetértés diadalmának büszke tetője ! ? . . . Hova lett volna szegény nemzetünk, ha a vértől áradott Sajónak hullámai fölött a teine- tetlen holtakkal s tüzes üszőkkel borított Mohi pusztán nem lebegett volna az Úrnak teremtő lelke, mely egy második honalapítót adott a megbünhődött népnek! . . . Hova lett volua ez a csudálatos ország, a melynek kincsekben oly gazdag határait három tenger mosta egy
