Evangélikus Népiskola, 1901

1901 / 4. szám - Tárcza

121

Ott állt a nyitott sir mellett és könytelen szemei úgy bele bámultak a nagy semmiségbe, hogy szánalom fogta el az ember szivét a halott halvány gyermekarcz láttára.

Azután haza jött ő is hozzátartozóival és sehogy sem birta megérteni, miért sajnálkozik mindenki ó rajta és a Géza gyereken, a helyett. hogy szegény apukáról beszélnének, a ki most már találkozott az egyetlen jó anyukával fenn a csillagos égben, a jó Istenkénéi.

És eltelt egy — két — sok nap és Margitka friss kiszorut vitt ki egy szép nyári reggelen apuka sírjára. Nem kisérte senki, csak néhány lépésnyire követte őt a két cselédleány, hogy az aranyosnak valami baja ne essék a hepe-hupás falusi temetőben.

Térült-fordult a fekete ruhás baba és nagy búsan beszéli a jó néniknek, hogy ő szépen kivitte a koszorúját, azután letérdelt a sírra és imádkozott szegény apukáért.

Majd nagy felháborodással mutatott a cseléd leányokra.

— Ezek a bolond leányok pedig kinevettek hátul, hallottam őket jól. De hiszen, majd meg veji őket éjte a jó Isten !

Markóczi Imréné.

Feltámadásunk dicső reggelén.

Könnyes szemekkel néztem Golgotára,

Hol szenvedett és meghalt az Igaz;

A szomorú nap búcsúzó sugára Bágyadtan intett : nincs többé vigasz ! Méregpohár a bölcsek földi bére,

Az Isten-ember sorsa is kereszt.

Mért zúgolódnál, oh szív? Nézz az égre, Jutalmad ott. Koszorúd ott keresd !

A mélyen érző szív és tiszta homlok E földön boldog nem lehet soha; Szerencsevára még mindnek leomlott, Könnyek között születik mosolya.

De nézz, világ, a töviskoszorúra,

Orömrózsát szed róla a remény,

S fény áradoz szét a múló borúra Feltámadásunk dicső reggelén.

Isten remekje, kiben van az élet,

Te is kóstoltad értünk a halált;

Világnak üdve szállt a sírba Véled, Legszebb reményünk hervadóra vált.